Min nevet a humorista?
|
2016. március 10. 12:39
2016. márc. 10. 12:39
Egyszer azt mondta egy idősebb humorista kollegám, hogy a legjobb humoristák mind szomorúszemű emberek. Azóta is emésztem ezt a megállapítását, és úgy érzem, nagy az igazságtartalma.
Nem túl sok humoristát láttam nevetni, én sem szakadok meg a röhögéstől, akkor sem, ha végtelen jó poént hallok, vagy fura helyzetet látok. Más poénjait is faarccal hallgatom, igaz, belül nevetek, veszem a lapot. Ez szakmai ártalom, ami azt jelenti: díjazom, értem és élvezem a szövegét, de közben "szakmázom", és elfelejtek kacagni. Ugyanakkor adódnak olyan helyzetek, melyek vulkánszerű reakciót váltanak ki belőlem, megmagyarázhatatlan, miért, de kipukkadok a nevetéstől.
Egy példa: még ifjú színjátszókét statisztáltam a Szegedi Nemzeti Színházban, Szophoklész: Antigoné című darabjában, a kórus egyik tagja voltam. Hatalmas hálók övezték díszletként a játékteret, ezek mellett vonultunk előbb fölfelé, majd egy lejtőn lefelé, ék alakban, kétméteres vastag botokkal a kezünkben. Az előttem lépdelő társam valahogy belegabalyodott a botjával a hálóba, és ettől kezdve perceken át küzdött azért, hogy valahogy kiszabaduljon. Akik elől mentek, ebből semmit sem láttak, így pátosszal, hangjukat zengetve kezdtek az Emberhimnuszba: "Sok van, mi csodálatos, de az embernél nincs semmi csodálatosabb..." Ez a mondat a társam vergődésével összekapcsolva olyan komikus volt, hogy nem bírtam visszafojtani a nevetést, szerencsémre sikerült eltusolnom, a közönség semmit sem vett észre belőle és belőlem.
Egy apró történet, mely ugyancsak elfojthatatlan röhögést hozott: szegedi barátaimmal strandoltunk az orfűi tóban. Hoztak egy fotelalakú, feszesre fölfújt műanyagmatracot. Egy testes barátom erre próbálta fölküzdeni magát, tulajdonképpen a kedvünkre, bennünket szórakoztatva. Az egyórás küzdésnél nevettetőbbet nem sokat láttam. A fotelre fölülni képtelenség volt, ő száz változatban próbálta megnyergelni, sikertelenül, hol egyik, hol másik irányba borulva a vízbe. A váratlan pillanatok egész sora nevettetett meg, ha filmre vettük volna, még ma is ezen kacagna a Net embere.
A Pécsi Harmadik Színházban Háy János: A Gézagyerek című darabjában játszottam Herda Pityut, az egyik melóst. Egyik kocsmai jelenetünknél túl keményen tettem le a talponállónkra a poharat, és nem vettem észre, hogy a feneke fölött körbetört, kettévált, és csorogni kezdett a lábam elé a sörszínű ital. Amikor megemeltem a fenék nélküli poharat, szemvillanás alatt folyt szét a maradék lé. Ellenállhatatlan erővel tört ki a röhögés belőlem, képtelen voltam visszatartani, és bármit is kinyögni. Elfordultam a közönségtől, de ott meg a kollegáim nevetést elfojtó arcát láttam. Szerencsénkre a közönség is szolidárisan kuncogott, és nem orroltak meg rám, ránk. A 3-4 perces dráma után visszaállt a rend.
A harmadik: Hrabal könyvében, A városka, ahol megállt az időben van egy hihetetlenül komikus történet. Ritka eset: olvasása közben hangosan nevettem:
"És az apu egyszer a sorompón túlra, a bognárhoz indult tölgyfa deszkáért, és megállt annál a sorompónál és elnézte, hogyan festi föl rá a csíkokat a mázoló, aki azonban éppen csak nekikezdett a munkának, mert a sorompó hirtelen felemelkedett, szabaddá téve az utat. Így aztán a mázoló odaállított egy létrát, fölmászott rá és onnan festette tovább a sorompót, de az ecsetről elfogyott a festék, lemászott hát, fogva a festékes vödröt, fölvitte magával és egy kampóra akasztotta, és amint a festékbe mártotta az ecsetet, alig hogy belefogott, a sorompó újra leereszkedett... a mázoló körültekintett, senki sem figyelt rá, csak az apu mosolygott, a mázoló pedig szépen, nyugodtan lemászott, miután leemelte a festékes vödröt és belemártotta az ecsetet.
De alig kezdte el festeni a második fekete csíkot, ismét felhúzták a sorompót, ott volt a mázoló, az ecsetéből csöpögött a festék, várt, de nem bírta kivárni, és megint fölkapaszkodott a létrára, de az ecsetről újfent elfogyott a festék, így aztán lemászott, és amikor visszakapaszkodott a vödörrel és a vödröt ismét a kampóra akasztotta, a sorompó leereszkedett, úgyhogy a mázoló egy csíkot sem tudott befejezni... Senki sem figyelt erre, csak az apu, aki máris a sors különös játékát, összeesküvést látott a dologban, mosolygott, de azt még nem sejtette, hogy az ő számára milyen jelentése van ennek. /.../ és az apu önmaga szimbólumát fedezte föl ebben a sorompózásban, a sorsát, sorsának képét vette észre benne..."
Örkény Istvánról mesélik: írókollégáját, jó barátját temették, és jellemzően, a temetőben sem veszítette el kesernyés, abszurd humorát. A temetés végén a kapu felé ballagtak, beszélgettek, ő pedig a sírokra mutatott, ezekkel a szavakkal: "Nemrég ezek itt még mind hypochonderek voltak..."
Visszatérek a kezdő gondolatra: a szomorúszemű humoristára. Popper Péter (vagy Hankiss Elemér?) egyik könyvében olvastam egy történetet: egy szomorúarcú ember keresi föl a város híres pszichiáterét, elpanaszolja, hogy depresszióval küzd, és kérte, írjon föl neki valami jó gyógyszert, mert nem bírja tovább. A pszichiáter azt mondta, rendben, de kérte, mielőtt gyógyszert szedne, vegyen egy jegyet a városba pár napja érkezett cirkuszba, van egy bohóc a műsorban, aki hallatlanul mulatságos, ragyogó poénjai vannak, csupa derű, lehet, ő majd segít abban, hogy kimásszon a depresszióból. Mire a páciens ennyit felelt: "Doktor úr, én vagyok az a bohóc..."
Egy példa: még ifjú színjátszókét statisztáltam a Szegedi Nemzeti Színházban, Szophoklész: Antigoné című darabjában, a kórus egyik tagja voltam. Hatalmas hálók övezték díszletként a játékteret, ezek mellett vonultunk előbb fölfelé, majd egy lejtőn lefelé, ék alakban, kétméteres vastag botokkal a kezünkben. Az előttem lépdelő társam valahogy belegabalyodott a botjával a hálóba, és ettől kezdve perceken át küzdött azért, hogy valahogy kiszabaduljon. Akik elől mentek, ebből semmit sem láttak, így pátosszal, hangjukat zengetve kezdtek az Emberhimnuszba: "Sok van, mi csodálatos, de az embernél nincs semmi csodálatosabb..." Ez a mondat a társam vergődésével összekapcsolva olyan komikus volt, hogy nem bírtam visszafojtani a nevetést, szerencsémre sikerült eltusolnom, a közönség semmit sem vett észre belőle és belőlem.
Egy apró történet, mely ugyancsak elfojthatatlan röhögést hozott: szegedi barátaimmal strandoltunk az orfűi tóban. Hoztak egy fotelalakú, feszesre fölfújt műanyagmatracot. Egy testes barátom erre próbálta fölküzdeni magát, tulajdonképpen a kedvünkre, bennünket szórakoztatva. Az egyórás küzdésnél nevettetőbbet nem sokat láttam. A fotelre fölülni képtelenség volt, ő száz változatban próbálta megnyergelni, sikertelenül, hol egyik, hol másik irányba borulva a vízbe. A váratlan pillanatok egész sora nevettetett meg, ha filmre vettük volna, még ma is ezen kacagna a Net embere.
A Pécsi Harmadik Színházban Háy János: A Gézagyerek című darabjában játszottam Herda Pityut, az egyik melóst. Egyik kocsmai jelenetünknél túl keményen tettem le a talponállónkra a poharat, és nem vettem észre, hogy a feneke fölött körbetört, kettévált, és csorogni kezdett a lábam elé a sörszínű ital. Amikor megemeltem a fenék nélküli poharat, szemvillanás alatt folyt szét a maradék lé. Ellenállhatatlan erővel tört ki a röhögés belőlem, képtelen voltam visszatartani, és bármit is kinyögni. Elfordultam a közönségtől, de ott meg a kollegáim nevetést elfojtó arcát láttam. Szerencsénkre a közönség is szolidárisan kuncogott, és nem orroltak meg rám, ránk. A 3-4 perces dráma után visszaállt a rend.
A harmadik: Hrabal könyvében, A városka, ahol megállt az időben van egy hihetetlenül komikus történet. Ritka eset: olvasása közben hangosan nevettem:
"És az apu egyszer a sorompón túlra, a bognárhoz indult tölgyfa deszkáért, és megállt annál a sorompónál és elnézte, hogyan festi föl rá a csíkokat a mázoló, aki azonban éppen csak nekikezdett a munkának, mert a sorompó hirtelen felemelkedett, szabaddá téve az utat. Így aztán a mázoló odaállított egy létrát, fölmászott rá és onnan festette tovább a sorompót, de az ecsetről elfogyott a festék, lemászott hát, fogva a festékes vödröt, fölvitte magával és egy kampóra akasztotta, és amint a festékbe mártotta az ecsetet, alig hogy belefogott, a sorompó újra leereszkedett... a mázoló körültekintett, senki sem figyelt rá, csak az apu mosolygott, a mázoló pedig szépen, nyugodtan lemászott, miután leemelte a festékes vödröt és belemártotta az ecsetet.
De alig kezdte el festeni a második fekete csíkot, ismét felhúzták a sorompót, ott volt a mázoló, az ecsetéből csöpögött a festék, várt, de nem bírta kivárni, és megint fölkapaszkodott a létrára, de az ecsetről újfent elfogyott a festék, így aztán lemászott, és amikor visszakapaszkodott a vödörrel és a vödröt ismét a kampóra akasztotta, a sorompó leereszkedett, úgyhogy a mázoló egy csíkot sem tudott befejezni... Senki sem figyelt erre, csak az apu, aki máris a sors különös játékát, összeesküvést látott a dologban, mosolygott, de azt még nem sejtette, hogy az ő számára milyen jelentése van ennek. /.../ és az apu önmaga szimbólumát fedezte föl ebben a sorompózásban, a sorsát, sorsának képét vette észre benne..."
Örkény Istvánról mesélik: írókollégáját, jó barátját temették, és jellemzően, a temetőben sem veszítette el kesernyés, abszurd humorát. A temetés végén a kapu felé ballagtak, beszélgettek, ő pedig a sírokra mutatott, ezekkel a szavakkal: "Nemrég ezek itt még mind hypochonderek voltak..."
Visszatérek a kezdő gondolatra: a szomorúszemű humoristára. Popper Péter (vagy Hankiss Elemér?) egyik könyvében olvastam egy történetet: egy szomorúarcú ember keresi föl a város híres pszichiáterét, elpanaszolja, hogy depresszióval küzd, és kérte, írjon föl neki valami jó gyógyszert, mert nem bírja tovább. A pszichiáter azt mondta, rendben, de kérte, mielőtt gyógyszert szedne, vegyen egy jegyet a városba pár napja érkezett cirkuszba, van egy bohóc a műsorban, aki hallatlanul mulatságos, ragyogó poénjai vannak, csupa derű, lehet, ő majd segít abban, hogy kimásszon a depresszióból. Mire a páciens ennyit felelt: "Doktor úr, én vagyok az a bohóc..."
