Kudarcok - kicsiben és nagyban
|
2017. április 30. 09:25
2017. ápr. 30. 09:25
Elakadt a döntési nagyüzem, a túltolt bicikli kereke már jó ideje üresen forog, nem mennek vele egy méter se előre. Igaz, látszólag hátrafelé sem, mert ma még nem láthatók kellően erős, versenyképes ellenfelek ahhoz, hogy ezt a látványosan megtorpant/megroppant helyzetet megfelelő hatékonysággal képesek lennének a maguk javára kihasználni.
Melléfogások - apróban
Február vége óta valamivel több mint két hónapja működik újból a parlamenti gépezet, ám jócskán meglepődünk, ha összeszámoljuk, hogy tíz hét során érdemben hány olyan jelentős döntést hozott meg, amelynek valóban érdemi hatása lehetett az alapvető folyamatokra. S még jobban elcsodálkozunk, ha az elvetélt, félbehagyott, kudarcba fulladt jogalkotási kísérleteket vesszük számba. Az egyenleg ugyanis szembe tűnően egyoldalú, mégpedig a sikertelen kísérletek javára. A részletekben történő elmerülés veszélyét elkerülendő, ehelyütt megelégednék a legkirívóbb ballépések egyszerű felsorolásával.
- Nem sikerült érvényre juttatni az egyszer már Brüsszel által annak kirívó diszkriminációja miatt visszadobott reklámadót, a törvény életbe léptetése ismét Brüsszel véleményére vár.
-Látványosan bohózatba fulladt a Heineken kapcsán felmelegített, és egy hét erejéig az egekbe tupírozott, önkényuralmi jelképnek szánt ügy rendezése. (Most kiküldték Brüsszelbe, mert onnan biztos elutasítás várható, így a visszalépés szégyene nem a kormányé, hanem majd megint lehet az uniót szidni.)
- Nagy hangon nekiugrottak megint a plázáknak, a kereskedelmi jogszabályok módosítása révén szerették volna megmutatni a nemzeti virtus elsőbbségi jogait a mocskos multikkal szemben. S ebből a nem kellően körültekintő szabályozási kísérletből megint csak csöndes kifarolás lett.
-Mostanság valami hasonló történik a munkatörvénykönyv beígért módosítása örvén is, s az érintettek által egyszerűen csak "rabszolgatörvénynek" becézett jogalkotási lázálom egyelőre elhalt azon a megszokott típushibán, miszerint a leginkább érdekelteket megint sikerült teljesen kihagyni az előkészítési fázisból.
-Az elmúlt hét brüsszeli eseményei pedig napnál világosabban mutatták meg azt, amit szakértők, elemzők, újságírók, ellenzéki politikusok százai hetek óta hangoztattak. Azt, hogy a Lex CEU, valamint a civil szervezetek megfegyelmezésére irányuló, eltökélt kormányzati szándékok előre látható módon el fognak vérezni az uniós jogalkotás előírásainak figyelembe vétele nyomán.
x x x x x
Van-e valamiféle általánosítható tanulsága az imént vázlatosan felsorolt, egymással szinte semmiféle kapcsolatban nem lévő, hatféle jogalkotási kudarcnak? Úgy vélem, több is. Mindenekelőtt az, hogy a hét év során lebutított és automatizmusokra felfűzött parlamenti működés/jogalkotási önkény elérkezett teljesítőképessége végső határaihoz, amikor már iszonyú erővel ütnek vissza a megszokott típushibák kellemetlen következményei.
A szakmai és társadalmi egyeztetések elmaradása éveken át kevésbé okozott akadályokat, mint ma abban a társadalmi közegben, ahol a gyanakvás, a csalódottság és rendszeres becsapottság vált uralkodó közhangulattá. Rövidre fogva, ennek a kormánynak most már azt sem hinnék el, ha egyszer valami tényleg hasznosat, valóban a társadalom többsége érdekének megfelelőt döntene. Azért nem, mert első reflexként mindenki a mögöttes, hátsó, valós szándékot keresné, Mészáros Lőrinc újabb milliárdjait, a kilógó kampánylólábat, Andy Vajna újabb gyanús üzletét, Rogán helikopterének csíkjait az égen, az idegenek elleni uszítás újabb trükkjét stb., ki mire emlékezik leginkább...
Melléfogások - nagyban
Ám akad itt még egy általánosabb, s talán még fontosabb tanulság is. Az Orbán-kormány mintegy fél éve a politikai stratégia szintjén is kudarcot kudarcra halmoz, azaz nemcsak kicsiben, a mindennapi döntéshozatal világában figyelhetők meg a melléfogásai. Megint elegendő, ha csak vázlatosan áttekintünk a mögöttünk hagyott hat-hét hónap listáján, láthatjuk, hogy a stratégiainak számító kérdésekben is csinos listát állíthatunk össze:
-elbukott októberi népszavazás,
-letagadott, elhallgatott, majd pedig csöndben felszámolt/átváltoztatott letelepedési kötvénybiznisz,
-eldugdosott, elhazudott orosz kapcsolatok sokrétűsége és ennek veszélyei, majd pedig a kiderülésük utáni össze-vissza beszéd,
-nemzeti sorskérdéssé felmagasztalt, majd pillanatokon belül elejtett olimpiai pályázat,
-hazai fogyasztásra kitermelt CEU-botrány, amelynek elve rosszul mérték fel a várható nemzetközi és hazai hatásait,
-s végül pedig a legutolsó hónap, a mögöttünk hagyott április megmutatta, hogy nem lehet örökké a társadalom többségének hallgatására számítva kormányozni. S az egyes nagycsoportok látványosan tiltakozására nincs semmiféle átgondolt kormányzati válasz, csak a megszokott kormányzati süketelés - Németh Szilárddal, Kósa Lajossal és Kovács Zoltánnal súlyosbítva.
A nagybani kudarcok egyúttal magyarázatát adják a mindennapi döntések sikertelenségének is, hiszen nagyon nehéz ott jó szabályokat megalkotni, ahol az általános kereteket eleve tévesen rajzolják meg. Ez utóbbiak sokféle magyarázatai közül egyelőre beérném annak felemlítésével, miszerint Orbán Viktor és szűkebb köre láthatóan minden kicsi és nagy kérdést már a következő választásokon remélhető szavazat-maximalizálás, valamint azt ezt szolgáló, mindent elsöprő kampány-hatékonyság szemszögéből mérlegel. A hatalmat minden áron megtartani igyekvők szemszögéből ezt még érteni is vélem, van azonban itt még nyolcmillió potenciális választó is, akik közül legfeljebb ezrelékekben mérhető azok száma, akiknek úgyszintén ez a szempont lenne fontos.
Normális körülmények, kiegyensúlyozott viszonyok közepette ennyi stratégiai melléfogás és mindennapos kudarc-tömeg felmutatása nyomán egy kormányzat törvényszerűen bukásra lenne ítélve. Ha... Ha lenne hozzá megfelelően hihető, választható és versenyképes kormányzati alternatíva. Olyan, amely nemcsak magáról beszél, pontosabban szólva, ha magáról beszél, akkor is elsősorban kormányképes lehetőségként mutatkozik meg. Még pontosabban szólva, ma már alternatív rendszerként kellene, hogy megmutassa magát. Ennek felmutatásához viszont a - már említett - nyolcmillió választó szempontjait kellene megszólaltatniuk.
Van még egy évük erre is.
Február vége óta valamivel több mint két hónapja működik újból a parlamenti gépezet, ám jócskán meglepődünk, ha összeszámoljuk, hogy tíz hét során érdemben hány olyan jelentős döntést hozott meg, amelynek valóban érdemi hatása lehetett az alapvető folyamatokra. S még jobban elcsodálkozunk, ha az elvetélt, félbehagyott, kudarcba fulladt jogalkotási kísérleteket vesszük számba. Az egyenleg ugyanis szembe tűnően egyoldalú, mégpedig a sikertelen kísérletek javára. A részletekben történő elmerülés veszélyét elkerülendő, ehelyütt megelégednék a legkirívóbb ballépések egyszerű felsorolásával.
- Nem sikerült érvényre juttatni az egyszer már Brüsszel által annak kirívó diszkriminációja miatt visszadobott reklámadót, a törvény életbe léptetése ismét Brüsszel véleményére vár.
-Látványosan bohózatba fulladt a Heineken kapcsán felmelegített, és egy hét erejéig az egekbe tupírozott, önkényuralmi jelképnek szánt ügy rendezése. (Most kiküldték Brüsszelbe, mert onnan biztos elutasítás várható, így a visszalépés szégyene nem a kormányé, hanem majd megint lehet az uniót szidni.)
- Nagy hangon nekiugrottak megint a plázáknak, a kereskedelmi jogszabályok módosítása révén szerették volna megmutatni a nemzeti virtus elsőbbségi jogait a mocskos multikkal szemben. S ebből a nem kellően körültekintő szabályozási kísérletből megint csak csöndes kifarolás lett.
-Mostanság valami hasonló történik a munkatörvénykönyv beígért módosítása örvén is, s az érintettek által egyszerűen csak "rabszolgatörvénynek" becézett jogalkotási lázálom egyelőre elhalt azon a megszokott típushibán, miszerint a leginkább érdekelteket megint sikerült teljesen kihagyni az előkészítési fázisból.
-Az elmúlt hét brüsszeli eseményei pedig napnál világosabban mutatták meg azt, amit szakértők, elemzők, újságírók, ellenzéki politikusok százai hetek óta hangoztattak. Azt, hogy a Lex CEU, valamint a civil szervezetek megfegyelmezésére irányuló, eltökélt kormányzati szándékok előre látható módon el fognak vérezni az uniós jogalkotás előírásainak figyelembe vétele nyomán.
x x x x x
Van-e valamiféle általánosítható tanulsága az imént vázlatosan felsorolt, egymással szinte semmiféle kapcsolatban nem lévő, hatféle jogalkotási kudarcnak? Úgy vélem, több is. Mindenekelőtt az, hogy a hét év során lebutított és automatizmusokra felfűzött parlamenti működés/jogalkotási önkény elérkezett teljesítőképessége végső határaihoz, amikor már iszonyú erővel ütnek vissza a megszokott típushibák kellemetlen következményei.
A szakmai és társadalmi egyeztetések elmaradása éveken át kevésbé okozott akadályokat, mint ma abban a társadalmi közegben, ahol a gyanakvás, a csalódottság és rendszeres becsapottság vált uralkodó közhangulattá. Rövidre fogva, ennek a kormánynak most már azt sem hinnék el, ha egyszer valami tényleg hasznosat, valóban a társadalom többsége érdekének megfelelőt döntene. Azért nem, mert első reflexként mindenki a mögöttes, hátsó, valós szándékot keresné, Mészáros Lőrinc újabb milliárdjait, a kilógó kampánylólábat, Andy Vajna újabb gyanús üzletét, Rogán helikopterének csíkjait az égen, az idegenek elleni uszítás újabb trükkjét stb., ki mire emlékezik leginkább...
Melléfogások - nagyban
Ám akad itt még egy általánosabb, s talán még fontosabb tanulság is. Az Orbán-kormány mintegy fél éve a politikai stratégia szintjén is kudarcot kudarcra halmoz, azaz nemcsak kicsiben, a mindennapi döntéshozatal világában figyelhetők meg a melléfogásai. Megint elegendő, ha csak vázlatosan áttekintünk a mögöttünk hagyott hat-hét hónap listáján, láthatjuk, hogy a stratégiainak számító kérdésekben is csinos listát állíthatunk össze:
-elbukott októberi népszavazás,
-letagadott, elhallgatott, majd pedig csöndben felszámolt/átváltoztatott letelepedési kötvénybiznisz,
-eldugdosott, elhazudott orosz kapcsolatok sokrétűsége és ennek veszélyei, majd pedig a kiderülésük utáni össze-vissza beszéd,
-nemzeti sorskérdéssé felmagasztalt, majd pillanatokon belül elejtett olimpiai pályázat,
-hazai fogyasztásra kitermelt CEU-botrány, amelynek elve rosszul mérték fel a várható nemzetközi és hazai hatásait,
-s végül pedig a legutolsó hónap, a mögöttünk hagyott április megmutatta, hogy nem lehet örökké a társadalom többségének hallgatására számítva kormányozni. S az egyes nagycsoportok látványosan tiltakozására nincs semmiféle átgondolt kormányzati válasz, csak a megszokott kormányzati süketelés - Németh Szilárddal, Kósa Lajossal és Kovács Zoltánnal súlyosbítva.
A nagybani kudarcok egyúttal magyarázatát adják a mindennapi döntések sikertelenségének is, hiszen nagyon nehéz ott jó szabályokat megalkotni, ahol az általános kereteket eleve tévesen rajzolják meg. Ez utóbbiak sokféle magyarázatai közül egyelőre beérném annak felemlítésével, miszerint Orbán Viktor és szűkebb köre láthatóan minden kicsi és nagy kérdést már a következő választásokon remélhető szavazat-maximalizálás, valamint azt ezt szolgáló, mindent elsöprő kampány-hatékonyság szemszögéből mérlegel. A hatalmat minden áron megtartani igyekvők szemszögéből ezt még érteni is vélem, van azonban itt még nyolcmillió potenciális választó is, akik közül legfeljebb ezrelékekben mérhető azok száma, akiknek úgyszintén ez a szempont lenne fontos.
Normális körülmények, kiegyensúlyozott viszonyok közepette ennyi stratégiai melléfogás és mindennapos kudarc-tömeg felmutatása nyomán egy kormányzat törvényszerűen bukásra lenne ítélve. Ha... Ha lenne hozzá megfelelően hihető, választható és versenyképes kormányzati alternatíva. Olyan, amely nemcsak magáról beszél, pontosabban szólva, ha magáról beszél, akkor is elsősorban kormányképes lehetőségként mutatkozik meg. Még pontosabban szólva, ma már alternatív rendszerként kellene, hogy megmutassa magát. Ennek felmutatásához viszont a - már említett - nyolcmillió választó szempontjait kellene megszólaltatniuk.
Van még egy évük erre is.
