A NER tankönyvei csak gyönge idomítási kísérletek
Sztereotípiáktól hemzsegő, minden tudományos alapot nélkülöző tankönyvrészlet került elő a minap, amely a tizenegyedik osztályosoknak szól.
A B-kategóriás szappanoperák párbeszédeit idéző szövegpanelek közé olyanok fértek be, mint
„A férfiak azt gondolják: >>nem mondom neki sokszor, hogy ’szeretlek’, mert megunja<<, a nők pedig azt gondolják: >>nem mondja elégszer, hogy ’szeretlek’, biztosan megunt engem<<.
vagy
„A nők azt gondolják: >>nem tanácsot kértem, hanem beszélgetni akartam, és a támogatását kérni<<, a férfiak pedig azt gondolják: >>tanácsot ad, pedig nem kértem, meg akar változtatni<<”.
Nem először fordul elő, hogy az anno Hoffmann Rózsa idejében államosított tankönyvpiac silány darabjai kerülnek nyilvánosságra. Talán néhányak emlékeznek még arra, az alsósoknak szóló erkölcstan tankönyvre, amelyben az egyik tanmese azt dolgozza fel, hogy egy engedetlen kisfiú megbetegedett, később belehalt a betegségébe, és miután eltemették, a kis keze kikandikált a sírból, de a lelke csak azt követően tudott megnyugodni, miután a sírból kilógó kezét még elverte az édesanyja. Ezt követően – gondolom – már nem volt engedetlen, vagyis beleillett a NER eszményképébe. (Az, hogy hányan álmodtak ezután rémeket, vagy hány gyerekben okozott ez kibeszéletlen traumát, gondolom, nem érdekli a köznevelési államtitkárságot.)
Nem volt kivétel az a tankönyv sem, amelyben azzal a „viccel” igyekeztek traktálták a diákokat, miszerint:
Az egyik kisfiú megkérdezi a másikat, hogy „te, mi ez az ordítozás a másik szobában?” „Áh, semmi, csak apám próbálja elmagyarázni anyámnak a matekleckémet.”
A hatodik osztályosok természetismeret tankönyve tartalmazza többek közt az alábbi mondatokat:
„a lányok és a fiúk bizonyos testi adottságokban és szellemi képességekben különbözőek”, (…) „a lányok állítólag könnyebben tanulnak meg olvasni, de a fiúk matematikában ügyesebbek”.
A tankönyv szövegének írója nyilván maga sem hiszi, hogy amit leír, tudomány lenne, így jó előre felmenti önmagát, például az „állítólag” kifejezés mondatban való elrejtésével, csakhogy ez édeskevés. Egy tizenkét éves gyereknek szinte mindegy, hogy az „állítólag”, „bizonyos emberek szerint”, „egyesek úgy vélekednek, hogy”, „vannak, akik úgy gondolják” mondatrészek helyet kapnak-e ezekben a leírásokban. Tanulmányok sora szól arról, hogy amennyiben a lányok azt tanulják, hogy bizonyos tudományterületeken ők törvényszerűen gyengébbek a fiúknál, ott a felnőtt nők könnyen bizonytalanodnak el saját tudásukban, kevésbé választják az adott tudományágat továbbtanulási lehetőségeket sorra véve, és amennyiben teszt-, vagy versenyhelyzet előtt állnak, gyengébben teljesítenek a férfiaknál.
A „jóslat” tehát önbeteljesítő.
Diktatúrákat kivéve, nem látott még olyat a világ, hogy a tankönyvek kizárólag egyféle, a regnáló kormány világnézetének megfelelő szemléletet tükrözzenek.
A 21. században a világ megismerésének segítésére vállalkozik az iskola, nem pedig arra, hogy ember és ember közt különbséget tevő szemléletre idomítsa a legfiatalabbakat. Ezzel egyébként nem azt éri el a kormány, hogy mindenki osztani fogja azt az álláspontot, amelyet a kormányinfó vagy bármely minisztériumi közlemény harsog, hanem azt, hogy ez a kicsi kompország végleg elszakad a Nyugattól, lemarad még régiós versenytársaitól is, és folytatódik társadalomromboló önsorsrontás. Ha valaki ilyen Magyarországról álmodik, és közben az ellenvéleményt megfogalmazókat nevezi hazaárulóknak, azt kell mondanom, nem ismeri a hazaárulás definícióját. Holott, ami ezekben a tankönyvekben olvasható, az egyértelműen az.
