A World Press Photo képei nem fotóriporteri dokumentációk, hanem műalkotások, mint a vers, a zene, a film
Úgy számítom, hogy a földön naponta kétmilliárd ember öleli meg a párját, a gyermekét, anyját, apját, családtagját, és erről a szeretetteli aktusról százmillió fotó készül, ha nem több. No, most ezek a képek nemigen kerülnek a Word Press Photo zsűrije elé. És ez így helyes!
A World Press Photo (WPP), amennyire én az elmúlt évtizedek alatt megismerhettem a munkáját, nem azért van, hogy arról tudósítson, ami természetes köznapi jelenség, vagy annak kellene lennie. A WPP küldetése megegyezik az újságíró hivatásával. „Hívd fel a figyelmet, arra, ami rossz, elvetendő, és arra, ami jó, követendő.”
A Nemzeti Múzeumból elüldözött kiállítás idén a Biodómban ismét teljesíti ezt a feladatot. Minden fotójával egy-egy történetet mesél el. Persze hallottunk ezekről a történetekről, háborúról, földrengésről, árvízről, nyomorról, kisebbségek elnyomásáról, vagy éppen a természet megmentésére felesküdött, a túlélésünkért harcoló emberi csoportokról, de a kiállításon fotókba sűrítve mégis katartikusabb a hatás, mint a híradóban elfutó filmképek láttán. Miért? Amiért egy hozzánk szóló, és így mélyen megértett és „megérzett” dal, vers, film elszorítja a torkunkat, és sokkal inkább növeli a pulzusszámunkat, mint ugyanazt a témát elemző cikk, eszmefuttatás. A WPP fotói nem dokumentációk. A WPP fotói műalkotások.
Állok a török földrengés után készült kép előtt. Apa fogja a lánya ágyból kinyúló kezét, akit álmában ért a halál, és úgy érzem, bekerültem a képbe. Állok az épület romjaiban tehetetlenül. És ugyanígy ott vagyok ezerkétszáz meggyilkolt koncertlátogató szétszórt holmijai között, meg a gázai Al-Zahra lebombázott településének romjain is.
Ki tudja szavakkal elérni ezt a hatást? „A rettentő szavak tudósa, Ésaiás”?
Felső tagozatos iskolai osztályokat és középiskolai csoportokat kellene látni a tablók között tanár vezetőkkel. Ők még talán be tudják építeni a személyiségükbe a jelszót, az igét, amit jómagam is körülbelül az ő korukban jegyeztem meg örökre egy film után: soha többé!
A kiállítás, amelyet most is Révész Tamás fotóművész rendezett, mint az elmúlt évtizedekben mindig, október 27-ig látogatható.
Reménykedjünk, hogy Budapest minden évben helyet talál a World Press Photo díjnyertes képeinek a szellemi korbácsokat suhogtató kormányoktól függetlenül.
Nógrádi Gábor
1. Adem Altan fotója a török földrengés után készült
2. Ebrahim Noroozi fotóján a koldus anya mutatja az almát gyerekeinek (Afganisztán)
3. Arlette Bashizi fotóján Sheila, akit az eritreai katonák megerőszakoltak
4. Jaime Rojo fotóján a környezetkárosítás miatt veszélybe került királylepkék vándorlása
