Háborús üzenetek nyolcvan év múltán
Magyarországon naponta találnak a nagyobb építkezéseken a világháború befejezése óta, nyolcvan éve a földben szunnyadó robbanószereket. „Nincs ebben semmi rendkívüli, és még jó ideig számolni kell hasonló hírekkel”, mondta a minap megjelent cikkünkben a megkérdezett tűzszerész vállalkozás vezetője. A II. világháború befejezése után nem voltak olyan átfogó vizsgálatok, amelyekkel fel lehetett volna térképezni az ország teljes területén a fel nem robbant lőszereket. Magyarországon – az alvó robbanószereket illetően – máig azok a legveszélyesebbnek tekinthető városok, ahol az ország felszabadításakor a legnagyobb csaták folytak. Debrecen és környéke, Szolnok, Kecskemét, Győr, Székesfehérvár és persze a főváros következik a sorban.
Erő Zoltán, Budapest főépítésze naponta találkozik a föld mélyéről előkerülő háborús „üzenetekkel”. „A második világháborúban nagyon komoly bombázások érték a fővárost. Az angol és amerikai légitámadások céljai elsősorban az infrastruktúra létesítményeinek lerombolása volt. A hidakat, a vasúti rendezőpályaudvarokat naponta sokszáz tonna bombával szórták meg” – mondja, és hozzáteszi: ezek egy része nem robbant fel, a földbe vagy a Duna mélyére került. Amikor az újjáépítés megkezdődött, mindenki számára az volt a legfontosabb, hogy mielőbb fedél kerüljön a családok feje fölé, helyreálljon a tömegközlekedés, a vasúti forgalom. „Ahol megtaláltak egy-egy bombát, aknát, igyekeztek semlegesíteni, de azokban az időkben hozzáértő tűzszerészekből is hiány volt” – emlékeztet a korabeli dokumentumokra hivatkozva.
Akkoriban a város újjáépítését irányító építészek a kézenfekvő megoldásokat keresték: oda emeltek ismét falakat, oda fektettek síneket, ahol nem láttak robbanószert. Az akkori építkezések mára korszerűtlenné váltak, a házakat lebontották, újakat építettek a helyükre, a vasúti síneket is már többször lecserélték, az állomások is megújultak. A város kinőtte régi határait, megszűntek régi gyártelepek, a rozsdaövezetekre újak települtek. A mai nagy építkezéseken pedig előkerülnek a háború veszélyes emlékei.
„Ezzel a helyzettel az elődeink is tisztában voltak, ezért gyakorlatilag hét-nyolc évtizede a fővárosban nem kezdődhet meg nagyobb léptékű munka, amíg a lőszermentesítéssel nem végeztek a hatóságok” – igazít el a főépítész. Erre számítanak a beruházók, számítanak a fejlesztők is, amikor a tervekkel bekopognak az illetékes építési hatósághoz.
„A kisebb lövedékekkel, igazából nincsen probléma, de találtak már a Duna medrében, valamelyik vasúti híd tövében, ötszáz kilós bombát is, ami már szokatlanul nagy kockázatot jelentett” – idézi Erő Zoltán az egyik legemlékezetesebb „bombasztorit”. Hozzáteszi: az a város külön szerencséje, hogy az elmúlt évtizedekben ezek az előkerült háborús „üzenetek” nem okoztak semmilyen tragédiát.
Mennyiben a városépítészek, illetve mennyiben „csak” a tűzszerészek problémája ez? A főépítésznek a kérdés kapcsán azonnal a rákosrendezői „mini-Dubai” példája jut eszébe.
Egy olyan frekventált vasúti csomópontot szemeltek ki az új „városrész” helyszínének, amelynek környéke minden valószínűség szerint sok-sok meglepetést tartogat majd – ha egyáltalán elkezdődik a tényleges munka – mind a tűzszerészeknek, mind a beruházóknak. „Ezzel sajnos együtt kell élnünk, de ahogy távolodunk a háborútól, remélhetően egyre kevesebb ilyen helyzettel találkozunk majd. De addig is nagyon óvatosnak kell lennünk” – mondja.
A fővárosban a budai és pesti városmag körzete az, ahol esély lehet nagyobb mennyiségű elásott lőszer megtalálására. Egyetlen konkrét példát tud említeni: a II. kerületben, a Rózsadomb alján az úgynevezett Regent-ház tragédiáját. A bombázások és Budapest ostroma idején a lakók a pincébe hordták legszükségesebb bútordarabjaikat és ott aránylag biztonságban éltek. A Széna téri német parancsnokság is felfigyelt a ragyogó épületre. Ámde az SS-tiszteket nem a pincében folyó élet, hanem a földszinti hely befogadóképessége érdekelte. A kávéház konyháját, bárját, a bankot és az üzleteket is lefoglalták. Titokban sok tonna tüzérségi lövedéket, kézigránátot, aknát és páncélöklöt hordtak oda. 1945. január 21-éről 22-re virradó éjszakán minden felrobbant. A ház összeomlott, a hatalmas tömeg rázuhant a pincére és mindenkit maga alá temetett. Senki nem élte túl a katasztrófát.
Más európai fővárosban is máig kisértenek a háborús lőszerek? A főépítésznek pontos adatai erről nincsenek, de abban egészen biztos, hogy Berlin talán még Budapestnél is jobban ki van téve a föld mélyéről előkerülő bombáknak, lőszereknek. Abban azonban ő is csak reménykedni tud, hogy egyszer véget ér ez a helyzet. Hogy mikor? Az ma még beláthatatlannak tűnik. A legnagyobb veszélyt az jelenti, hogy nyolcvan évvel ezelőtt nem készültek térképek sem az aknamezőkről, sem a lőszer depókról, amiknek alapján módszeresen fel lehetne tárni a föld mélyén megbújó lőszereket. Egyedül a háborús tudósítások adnak némi támpontot: olyan helyszíneken kellene kutakodni, ahol a nagyobb ütközetek folytak.
