A falu, ahol a polgármester a MoHu helyett is dolgozik
Sorkikápolna egy 248 fős település Vas vármegyében. Nemrég még csak 247-en voltak, de azóta született egy gyerek, így már eggyel nagyobb a létszám. A kis faluban van bolt, ahol, mint az ország más településein, 50 (visszaváltható) forintot kell fizetni az üvegekért, műanyag flakonokért, sörös dobozokért. Bolt van, REpont viszont nincs, így igen egyedi módon oldják meg az italcsomagok visszaváltását: a polgármester sajátkezűleg gyűjti össze a lakosok által visszaváltani kívánt palackokat, havonta egy-két alkalommal a falubusszal beviszi Szombathelyre, ahol megkapja a lakosság által előre kifizetett összeg ellenértékét.
Ez idáig jó hírnek látszik. Hogy egy polgármester törődik az emberekkel, és ha másként nem megy, sajátkezűleg segít a többnyire idős és nem éppen tehetős emberek ügyes-bajos dolgainak intézésében. Mindez nagyon is rendjén való, ám egyvalami nem jó ebben: nem a polgármester dolga lenne ugyanis a flakonok visszaváltása, még csak nem is valamelyik munkatársának, vagy önkéntes segítőjének kellene bedobnia magát. A REpont rendszerének kellene úgy működni, hogy az megfeleljen a tisztességes szolgáltatás definíciójának
Ma ez nincs így, merthogy nemcsak Sorkikápolnán, hanem számos más településen is vannak gondok. Azokon a helyeken, ahol nincsenek REpont automaták, a MoHu a boltokon keresztül beszedi ugyan az ötven forintokat a vásárlóktól, de arról már nem gondoskodik, hogy azok ezt a pénzt vissza is kapják. Pedig így volna fair, így volna normális. Már csak azért is, mert a kis település lakói közül nem mindenki engedheti meg magának – egészségügyi és/vagy anyagi okokból – hogy a palackok visszaváltása miatt beutazzon Szombathelyre. Ezért kell a falubusznak havonta egy-két alkalommal, esetenként több mint ezer palackkal fordulnia.
Persze, nem ez az egyetlen gond a Mol Hulladékgazdálkodási Zrt. (ennek a rövidítése a MoHu) szolgáltatásaival. Ahol elérhetők a REpont automaták, ott sem minden fenékig tejföl. És nem csupán a vásárlók panaszkodnak a visszaváltás nehézségeire, de a REpontoknak kényszerűen otthont adó áruházláncoknak is van bajuk a rendszerrel.
Július elejétől lépett életbe az a rendelkezés, hogy az italcsomagolásokért (ásványvizes flakonokért, sörös- és üdítős dobozokért) 50 forintos „felárat” kell fizetniük a vásárlóknak. Ezt pénzt – amennyiben az italcsomagolókat sértetlenül visszaviszik és a REpont automatákban beváltják – visszakapják. Látjuk a tévében a reklámot, ahol egy meglehetősen életvidám, mosolygós hölgy egymás után, minden nehézség nélkül hajigálja az automatába a palackokat, üvegeket. Csakhogy más a tévé és más a valóság. A való életben ugyanis korántsem annyira gördülékeny az „ügyintézés”, mint azt a reklám sugallja. Gyakran hosszú a sor, van, hogy fél órát is várni kell, míg az ember a REpont automata színe elé járulhat. És még akkor sem lehetünk biztosak a győzelemben: van, hogy a gép nem ismeri fel a terméket – vagy nem elsőre, csak a sokadik kísérletre – és olyan is akad, hogy a teljesen szabályos palack visszaváltását „megtagadja”.
Az áruházláncok is panaszkodnak: nem ritka, hogy a MoHu csak késve viszi el a felhalmozott italcsomagolásokat, ezért átmenetileg az áruházláncoknak kell megoldaniuk a tárolást. Az volna az életszerű és a mindenkinek elfogadható megoldás, ha a rendszert már eleve úgy állítják üzembe, hogy az a kezdetektől zökkenőmentesen működjön. Most nem ez a helyzet, s működés helyett leginkább magyarázat van. A MoHu szóvivője nemrégiben azt találta mondani, hogy „gyorsabban váltják vissza az emberek az egyszer használatos italcsomagolásokat annál, mint amire a MoHu számított.”
A vásárlót azonban nem érdekli, hogy a MoHu mire számított, őt hidegen hagyja, hogy a cég szóvivője mivel magyarázkodik. A vásárló, főleg az átlagosnál is nehezebben élők, a pénzüket szeretnék viszont látni. Nem az egyébként tiszteletre méltó segítőkészséggel megáldott polgármester feladata, hogy behajtsa az emberektől előre beszedett ötvenforintokat.
