A lengyel és a magyar közmédia már nem két jó barát
Aggódnak a magyar közmédia vezetői a lengyelországi sajtószabadság helyzete miatt. Ez derül ki abból a levélből, amelyet Papp Dániel, az MTVA vezérigazgatója és Altorjai Anita, a Duna Médiaszolgáltató Zrt. vezérigazgatója küldött az European Broadcasting Union (EBU) elnökének és vezérigazgatójának. Aggodalmukat a Magyar Táviarti Irodával (MTI) is megosztották, innen tudható, hogy értesüléseik szerint „a lengyel lakosság független és pártatlan tájékoztatását ellátó médium a lengyel kormány politikai lépései következtében a kormányzati hatalom foglyává vált, s ezen még a lengyel alkotmánybíróság döntései sem tudtak változtatni”.
Mint írták, az „EBU saját definíciója szerint a közmédiumok pártatlanok, függetlenek és a társadalom egészének javát szolgálják, s ez most ugyancsak sérül a lengyel kormány döntéseivel, amelyek a lengyel közmédiát, s ezen keresztül a lengyel társadalmat sújtják.” Ezért arra kérték az EBU vezetőit, hogy „a szervezet rendelkezésére álló valamennyi eszközzel lépjen fel a lengyel közmédia függetlensége érdekében.”
Az ügy előzményei ismertek: a Donald Tusk vezette lengyel kormány bejelentette, hogy ameddig nem áll helyre a közmédia pártatlansága és hitelessége, felfüggesztik annak költségvetési támogatását. Az új miniszterelnök a közmédia több vezetőjét is felmentette, ez váltotta ki a magyar közmédiások aggodalmát.
Aggodalomra egyébként valóban volna ok, elsősorban a magyarországi viszonyokat illetően. A magyar közmédiát ugyanis – igaz, megkérdezésük nélkül – azzal bízták meg a magyar adófizetők, hogy évi 140 milliárd forintjukért tisztességes, azaz pártatlan és hiteles tájékoztatást kapjanak. A magyar adófizetők abból a feltevésből indultak ki, hogy a közmédiának – amint nevéből is következik –, a közt kell szolgálnia, s nem egy párt, jelen esetben az immár 14. éve a hatalmat gyakorló Fidesz zsoldjába szegődni. Vagyis, pártatlannak és hitelesnek kell lennie, nem utolsósorban pedig, színvonalasnak.
Amikor a fenti elvek hiánya kerül szóba, és elfogultsággal vádolják a közmédiát, annak vezetői rendre a szerkesztői szabadságra hivatkoznak. Ez az ő olvasatukban azt jelenti, hogy bármelyik közmédiás szerkesztő szabadon dicsérheti a kormány intézkedéseit és ócsárolhatja a „brüsszeli” bürokratákat, nem kell attól tartania, hogy baja lehet belőle. Ha a közmédia valamelyik szerkesztőjének az a véleménye, hogy a magyarországi infláció a miniszterelnök ígéretéhez híven egy számjegyűre csökkent, nem kell megírnia, hogy volt honnan, miután a magyar gazdaság hosszú időn keresztül Európa legmagasabb pénzromlását produkálta. Ha egy szerkesztőnek az a véleménye, hogy nem kell az embereket tájékoztatni az egészségügy sanyarú helyzetéről, a hosszú várólistákról, valamint arról, hogy a kormány a fizetős egészségügy felé tereli az elszegényedő és egyre fizetésképtelenebb lakosságot, akkor szabadon hallgathat erről, nem kell retorzióktól tartania. Arról is szabadon, saját belátásuk szerint hallgatnak a közmédia szerkesztői, hogy szégyen, és a magyar érdekek ellen való, amit Orbán Viktor és a függetlenségére oly büszke Fidesz-frakció a svéd NATO-csatlakozás kapcsán művel.
A magyar közmédia vezetői valójában nem a lengyelekért, hanem maguk miatt aggódnak. Azért, hogy nálunk – idehaza – maradjon minden úgy, ahogy van, vagyis Mari néni Rémrettentőn, és Józsi bácsi Békésborzadályon továbbra is csak a központi szájból szajkózott üzenetekről értesüljön. Ez az aggodalom egyelőre sajnos fölösleges: a varsói gyors még egy ideig nem fut be Budapestre, ami Lengyelországban történik, jelen esetben a kormányváltás és ezzel a demokratikus viszonyok helyreállítása, az nálunk egyelőre csak a jövő zenéje. A kormányzópárt Magyarországon olyan mélyen beásta magát a tájékoztatás lövészárkaiba, hogy a közmédia vezetői jelenleg törvényes úton nem leválthatók, még csak nem is számon kérhetők. Ennél fogva szabadon, minden kötöttség és következmény nélkül aggódhatnak amiatt, hogy a lengyelországi közmédia ismét a köz szolgálatába szegődik.
