A pártállam üldözöttei között felbukkant Kondor Katalin is

Annyira nem szerették a sötét múltúak, hogy a Magyar Televízió főműsoridőben sugárzott adásának lehetett a sztárriportere, a rádióban megbecsült munkatárs. Így büntették a pártállamban a sötét múltúak azokat, akik nem álltak be a sorba és tiltakoztak az egypártrendszer ellen.

Nem Kondor sajtómunkás az egyetlen, akinek – ha nem is könnyen – túl kellett élnie a nehéz éveket. Novák Katalin, még csupán leendő államfőként, az idén januárban azt panaszolta el a magyar kultúra napján, hogy gyermekként nem énekelhette a Himnusz szövegét, csak a dallamot dúdolhatta. Ők azonban nem hagyták magukat, dacoltak a diktatúrával és csukott szájjal azért is énekelték, hogy „Isten áldd meg a magyart!” 

„Kölcsey Himnusza elválaszthatatlan tőlünk. Ateista rezsimek is csak addig merészkedtek, hogy szövege helyett inkább csak a zenéjét engedték játszani. De a diktatúra éveiben nagyapáink, szüleink, s mi magunk, csukott szájjal is tudtuk énekelni: Isten, áldd meg a magyart!” Ha nem tudnánk, hogy az azóta államfővé választott Novák egy egyetemi városban nőtt fel, értelmiségi családban, jó körülmények között, fenti szavaiból arra kellene következtetnünk, hogy valahol Észak-Koreában, netán a Kínai Népköztársaságban cseperedett.

Nem vitatkoznánk az államfővel, csupán a tárgyszerűség kedvéért emlékeztetnénk arra, hogy Novák Katalin gyerekkorában nem tiltották a Himnusz szövegét. Épp ellenkezőleg: a magyar iskolai ünnepségek a Himnusz eléneklésével kezdődtek és a Szózattal fejeződtek be. Sőt, a Himnusz szövegét az irodalom órákon tanították, a tanárok a diákokkal együtt elemezték Kölcsey sorait. 

Néhány évvel ezelőtt az ismert televíziós, Borbás Marcsi a Borsnak mesélt gyerekkori hányattatásairól. „Úgy nőttem fel, hogy az ünnepek nagyon fontosak. Igaz, templomba csak úgy mehettem, hogy a sarkon túl vettem le a hétköznapi ruhát, alatta volt az ünneplő, nehogy a párttitkár meglásson.”

Az ilyen szörnyű megpróbáltatásoknak kitett Borbás a múlt század hetvenes éveiben volt gyerek, ezekben az esztendőkben tévesztette meg a párttitkárt, akinek ily módon fogalma sem volt, hogy a kislány nem könyvtárba, játszótérre, hanem templomba megy, s a rendes utcai ruházat csak álca, alatta ünneplőt visel. Ki tudja, mi lett volna, ha a párttitkár rájön a furfangra. Küld érte egy nagy fekete autót? Elviteti a rendőrrel? Kiátkoztatja Kádár Jánossal?

Életszerűbbnek látszik, hogy megszólítja a kislányt: szia Marcsi, látom, templomba mész! Ebben a dupla ruhában olyan kövérnek látszol, elég lett volna az ünneplő.

A kilencvenes évek elején visszaemlékezések tucatjait lehetett olvasni arról, ki hogyan vészelte át az elviselhetetlen negyven évet. Egy nagyon titokban elnyomott és észrevétlenül félreállított sajtómunkás például arról számolt be, hogy az üzemi étkezdében rendszeresen elfoglalta a vállalati párttitkár helyét, az pedig nagy mérgesen kénytelen volt másik széket keresni magának.

Egy másik hős egy alkalommal Dombóvár felé utazott, amikor felszállt a vonatra két szovjet katona.
– Ez a vonat megy Pápára? – kérdezték oroszul a szovjet katonák.
– Da! – válaszolta halált megvető bátorsággal a magyar versenyző.
Közben meg nem odament a vonat, hanem éppen az ellenkező irányba. Fifikás nép vagyunk, velünk nem lehet kikukoricázni. Vége is lett a Varsói Szerződésnek hamar. 

Ez a mostani, Orbán Viktor vezette rémálom is nyilván kitermeli majd a maga hőseit, a jelenlegi rendszer kiszolgálói is találnak majd a „munkásságukban” olyan mondatokat, amelyekkel azt bizonygatják, hogy ők belülről bomlasztottak. És elmagyarázzák, hogyha nem ők szolgálják ki ezt a rendszert, akkor helyettük megteszi más. Úgyhogy mi, többiek, jobban jártunk, amiért ők élősködtek rajtunk, mert mások, akik náluk barbárabbak, még aljasabb módon tették volna ugyanezt.

Kis ország vagyunk, nekünk kicsi, földszintes hősök jutottak. Kondor, Novák, Borbás – kétharmad Katalin, egyharmad Marcsi. Semmi sem változik olyan gyorsan, mint a múlt.