A világ rossz, az emberek jók
Néhány évvel ezelőtt láttam a jelenetet, és karácsony táján, amikor számtalan szép szónoklatot hallunk a szeretetről, mindig eszembe jut. Az egyik híradóban mutatták a síró babakocsit, pszichológusok állították össze a kísérletet, máshol is kipróbálták, s mint mondták, más országokban sem volt jobb a helyzet. Persze, nekünk, magyaroknak attól még nem lesz jobb, ha tudjuk, hogy más népek is elmennek egy síró csecsemő mellett.
Merthogy, nálunk ez történt. Fényes nappal vették fel a jelenetet, a belváros közepén. A „csecsemőt” egy sírógép helyettesítette, ám azok, akik elmentek mellette, ezt nem láthatták. Csak annyit tudtak, hogy egy járdán magára hagyott babakocsiból keserves sírás hallatszik. Hatan álltak meg két óra alatt, hogy odamenjenek a „csecsemőhöz”, és felhajtsák a pelenkát.
A többiek? Volt, aki mobiljával lefényképezte az eseményt, hátha jó lesz valamire – elküldeni barátoknak, feltenni az internetre. Mások még ennyi fáradságot sem vettek, elfordították a fejüket, mentek tovább a dolgukra. Hirtelen mindenkinek nagyon sietős lett.
Ilyenek vagyunk, gondoltam akkor rosszkedvűen. Közömbösek, szőrösszívűek. Elmegyünk mások gondjai mellett, futunk a pénzünk után – igaz, a pénzünk is mintha futna előlünk mostanában.
De azért ne ítélkezzünk felületesen, mert a világ mégsem ennyire egyszerű. Ausztráliában élő barátom mesélte, hogy náluk mi a helyzet. Ő, ha egy síró kisgyereket lát a bevásárlóközpontban, olyat, akiről a vak is látja, hogy elkeveredett valahol a szüleitől, a világért sem menne oda hozzá. Hanem amilyen gyorsan csak lehet, keresne egy eladót, vagy egy biztonsági őrt. Bárki áruházi embert, és őt kérné meg, hogy segítsen megtalálni a gyerek hozzátartozóit. Ő, mint civil ugyanis ezt nem teheti meg, még baja esnék. A múltkor is volt ilyen, mondta, akkor egy középkorú úr keveredett gyanúba, hogy molesztálni akarta a gyereket. Alig tudta tisztázni magát. Ilyen lett a világ, gondoltam akkor magamban, ilyenné tettük.
De azért másmilyen is maradt valamennyire. Egy nappal a tévériport után, nem messze a házunktól, egy autó alól keserves nyivákolás hallatszott. Mire odaértem, már többen tanakodtak, hogy mit lehetne tenni a kiscicákkal. Merthogy két kiscica lapult a parkoló kocsi alatt, az anyjuk eltűnt, talán el is pusztult. Egyre többen lettünk, és majd mindenkinek volt valamilyen ötlete, hogyan is kellene megmenteni szegényeket. Nekem mennem kellett, dolgom volt. De vagy három órával később, egy dobozban láttam a néhány hetes kiscicákat. Gondos kezek meleg rongyokba bujtatták őket, kis tálkában tejet is öntöttek nekik, és felváltva vigyázták a csöppnyi jószágokat, nehogy bajuk essék. Mindjárt jönnek értük az állatvédők, mondta valaki.
Csak annyit akartam mondani, hogy a helyzet talán mégsem reménytelen. A világ rossz, de mi, emberek nem biztos, hogy olyan rosszak vagyunk, mint amilyennek néha mutatjuk magunkat.
