Egy karlendítés anatómiája
A húszas éveimben járhattam, amikor eljutottam Potsdamba, a Cecilienhofba. Mi tagadás odaképzeltem magam a „nagyok” tárgyaló asztalához, és talán le is ültem Sztálin helyére. Pedig akkor már Sztálin nem számított pozitív figurának – ennyire azért nem vagyok öreg –, de a történelem mégis megihletett. Fénykép is készült rólam, elképzelhető, hogy valahol még meg is van. A fotót viccesnek találtam, és ma is annak gondolom, bizonyára ma is beülnék abba a fotelbe. De soha nem jutna eszembe, még viccből sem náci karlendítést imitálni, legfeljebb, ha egy színdarab megkövetelné tőlem. De nem követeli meg, merthogy nem vagyok színész, így nehezen tudok elképzelni olyan helyzetet, amikor ezt megtenném, ráadásul még képet is készítenének rólam.
Természetesen lehet, hogy vannak, akik másként vélekednek az ilyesmiről, úgy tartják: egy csoport kiránduló ember előtt, viccből meg lehet az ilyesmit kockáztatni. Még az is lehet, hogy az adott társaság jót nevetne; a körülmények hozhatnak ilyen szituációt. Vagy nem. Kiváltképp egy olyan helyen, ahol a zsidók szenvedésének állítottak emléket, azoknak az áldozatoknak, akik épp az ilyen karlendítők nyomán jutottak koncentrációs táborokba, gázkamrába. Auschwitzban sem bohóckodunk, de sehol sem: éppen elég, hogy még léteznek manapság is antiszemiták, olyanok, akik nem látnak kivetnivalót abban, hogy tömegben gyilkoltak le zsidó embereket, vagy sodortak a másodrendű állampolgárok közé. És az is nagy baj, hogy jócskán akadnak még olyanok is, akik a holokausztot nem létezőnek, kitaláltnak minősítik.
Nem tudom, hogy a hírekben mostanság szereplő ózdi képviselő-jelölt hogyan gondolkodik ezekről a kérdésekről, miért hitte azt három éve még, hogy jópofa heilhitlerezni, és miért hiszi azt most, hogy bárki képes összetéveszteni az egyértelmű mozdulatot egy integetéssel. Lehet, hogy hitelesebb lett volna, ha azt állítja: csak egy vicc volt, egy rossz vicc, sajnálja, hogy fénykép is készült róla, és nem semmisítette meg a fotót. A ténykép (sic!) azonban elkészült, bárhogy is igyekeznek már többen is elfogadni a jobbikos jelölt magyarázkodását. Márpedig vannak ilyenek, olyanok is, akiknek fontos a véleményük, és akik hitet tettek a demokratikus rendszer mellett, valamint amellett is, hogy az ordas eszméket vallókat, az azokkal bármilyen módon azonosulókat kiközösítik, a politika közelébe nem engedik. Márpedig, esetünkben ez nem történt meg, több miniszterelnök-jelölt is kiállt a náci karlengető jelölt mellett.
Az előválasztás kedden este lezárul, nagy kár, hogy az egyébként nagyszerű vállalkozás végét néhány rosszízű eset beárnyékolta. Nem tett jót az ellenzéknek a székesfehérvári eset, a zuglói botrány és az ózdi történet sem. A jelöltek azt mondják: jobb, hogy ezek a viharok most érték az összefogást, rossz lenne, ha csak később derülne fény az erkölcsileg, etikailag, esetleg jogilag elfogadhatatlan tettekre. És ez így is van, ám az sem jó, ha ezeket különféle módon kezelik; az egyik mögül kihátrálnak, a másikat a helyén hagyják.
Téved, aki azt hiszi, hogy szerdától béke költözik az ellenzék soraiba. Nyilvánvalóan lesznek olyan vesztesek, akik nehezen viselik el a vereségüket, és igyekeznek majd asztalt borogatni. Ma, sajnos, az a látszat, hogy van hajlam a borogatásra, és mi még nem tanultuk meg, hogy a sárdobálás része az előválasztásnak is. Nagy a tét, tehát érthető, ha magasra csapnak az indulatok. Kiváltképp, ha – mint fentebb említettem –, nem egyenlő a mérce. Holnaptól azonban új világnak kell bekövetkeznie, noha a talpon maradt miniszterelnök-jelöltek még megharcolnak egymással, de a 106 egyéni körzetben már csak a győztesre szabad koncentrálni. Ám, ha egy is talpon marad a „karlendítők” közül, akkor nehéz lesz az országos nyugalomban reménykedni.
