Készülj háborúra… (márciusi krónika 2023-ban)

Ha békét akarsz…

készülj háborúra – mondja ezt az ősrégi latin bölcsesség, s mi tagadás, van is ebben a paradox kijelentésben igazság. Kellően fel nem készült, kiszolgáltatottan élő közösségek esetében a jóhiszeműség erősebb annál, mint amit az eredendő védekezés ösztöne diktálna. És összehasonlíthatatlanul sebezhetőbbek azoknál, akiknek a védekezés még konkrét veszélyek híján is kitüntetetten lényeges megfontolás. 

Végigtekintve az elmúlt hetek/hónapok legfontosabb eseményein mind a kül- mind pedig a belpolitikában számos jelét éppen annak láthattuk, hogy a minálunk különösen erőteljesen hangoztatott békevágy sehogyan sem illeszkedik ahhoz, amit a mindennapos döntések világában megtapasztalunk. Némi túlzással még azt is mernénk állítani, hogy a konfrontáció erőltetése, a fölöslegesnek tetsző konfliktusok élezése sokkal inkább jellemezte az elmúlt idők hatalomgyakorlási rutinjait, mint az oly’ fontosnak hirdetett békevágy. Olykor – akár megmagyarázhatatlanul is – túlzó mértékben vált uralkodóvá a militarista hangnem és politizálási stílus. 

A továbbiakban legalább a kül- és a belpolitikai lépéseket megpróbáljuk egymástól elkülönítve szemügyre venni, noha azt is tudhatjuk, hogy a kettő között időnként sokkal szorosabb a kapcsolat annál, mint amit a külső megfigyelők feltételeznének.

Külső körülmények

Nehéz lenne vitatni, hogy a jelenlegi külpolitikai lépéseket képtelenség megérteni anélkül, ha eltekintünk a közvetlen szomszédságunkban több mint egy éve tartó háborútól. Az viszont már jóval vitathatóbb, ahogyan a magyar kormány ebben a háborús erőtérben viselkedik. Igaz, maga a miniszterelnök márciusban is többször kifejtette, hogy ez a háború nem a mi ügyünk. Egyrészt azért, mert szerinte mindez „szláv belügy”, másrészt mindenekelőtt a két nagyhatalomra tartozik ennek a háborúnak a megoldása, amelynek csakis az amerikai-orosz béketárgyalások vethetnének véget. A magyar álláspont ezért az, hogy béke kell, minél előbb.

Nem szeretnék ezúttal sem belebonyolódni eme féligazságok mélyebb elemzésébe, már csak azért sem, mert ebben a hónapban is tucatszámra születtek olyan írások, amelyek sokoldalúan járták körül az említett nézetek törékenységének mivoltát. A háború egy éves évfordulója kapcsán rengeteg olyan alapos elemzés jelent meg, amelyben a szerzők érvek sorozatával mutatták ki a magyar kormányzati álláspont ellentmondásos mivoltát.

További részletek: itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt.

Az ismertté vált számtalan lényeges megfontolás közül ehelyütt két szempontot emelnék ki.  

Egyrészt nehezen megkerülhető annak a jelentősége, hogy a hivatalos magyar álláspont rendre és feltűnően kínosan tartózkodik a háború kirobbantásáért való orosz felelősség egyértelmű megállapításától, és ily módon egybemossa a megtámadott és a támadó közötti világos különbséget. Így a magyar „békevágy” leginkább az orosz felelősség elhallgatását fedő ideológiaként funkcionál. 

Másrészt a magyar álláspont hetente ütközik bele a kettős szövetségi rendszer – a NATO és az unió – elsöprő többségének közös állásfoglalásaiba. Olyannyira, hogy a kormányfő némely beszédében szinte büszke is arra, hogy hazánk a nemzetközi téren rendszeresen magára maradva politizál.  Így azután nem meglepetés, ha ebben a hónapban is akadt néhány olyan alkalom, amikor a magyar álláspontok széles nemzetközi nyilvánosságot kapva maradtak magukra. S ezekkel az akciókkal még inkább sikerült megerősítenünk azt a gyanút, mintha nekünk a legkevésbé sem lenne fontos az elmúlt évben kialakított európai egység támogatása, hanem ennek éppen az ellenkezőjére törekednénk. 

Az egyik ilyen ügy már régóta húzódik, de lényegében az egész márciust is beárnyékolta: a két északi állam NATO-csatlakozásának parlamenti jóváhagyásának kérdése. A hónap utolsó pillanataiban ennek az egyik fele megoldódott a finn társulás elfogadásával. 

A másik ügy inkább szimbolikus jelentőségű lehetett, bár a médiavisszhangja így is hangosra sikeredett. Az unió igazságügyi miniszterei közös nyilatkozatban üdvözölték, hogy Hágában körözést adtak ki Putyin, mint háborús bűnös ellen. Itt csak éppen a magyar képviselő aláírása hiányzott, miután megindult a szokásos hazai mellébeszélés. A kimagyarázások sorozata azonban még tovább rontotta ezt a bohózatba hajló helyzetet. Végül, az eddigiektől egyáltalán nem függetlenül, a NATO főtitkára úgy döntött, hogy hazánk tiltakozását figyelmen kívül hagyva fogja összehívni a szervezet és Ukrajna közötti közös ülést. Azt, amelynek miniszteri szintű összejövetelét – a vétójogunkkal élve – már évek óta megakadályoztunk. Most azonban eltekintettek a magyar fél vétójának jelentőségétől.

Lehet azt is állítani, hogy a felsorolt példák egyike sem tekinthető sorsdöntő fontosságúnak. Csak éppen a helyzet az, hogy ezek az apróbb tételek olyan nagyobb összefüggéseket is felrajzoló összképpé állnak össze, amelynek a jelentése nem más, mint hazánk külpolitikai elszigetelődésének fokozódása. Nyugtatgathatjuk magunkat itthon azzal, hogy „egyedül mi állunk a béke pártján”, de nem árt azzal sem szembenéznünk, hogy mindezt a külvilág nemcsak önbecsapásnak és a lényeget megkerülő magatartásnak tartja, hanem a nehezen megszerzett szövetségi rendszerekhez való tartozásunk szisztematikus és nyílt megszegésének is. 

További részletek: itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt.

Itthoni ütközetek, hazai konfliktuszónák

Márciusban két olyan jellegű konfliktus dramaturgiájával is megismerkedhettünk, amelynek szerkezete, s a benne megmutatkozó kormányzati viselkedés sok tekintetben hasonlított ahhoz, ahogyan a korábbi hónapokban a pedagógustársdalom tiltakozásával (el)bántak. 

Az egyik ilyen ügy volt, ahogyan a Magyar Orvosi Kamara sorsát intézték. A kormány még februárban meglehetősen erőszakos módon avatkozott bele az egészségügyi intézményrendszer további működésébe, ráadásul úgy, hogy az érintetteknek az intézkedésekbe nem sok beleszólásuk volt. A kamara mindezt nemcsak szóvá tette, hanem megpróbálta megvédeni tagjai érdekeit is. Az erre adott kormányzati válasz példátlannak bizonyult, hiszen egyetlen nap alatt – sürgősséggel elfogadott jogszabállyal – lényegében szétverték a kamara működését és kész helyzet elé állították az orvostársadalmat. Krónikánk írásakor még nem látni a végkifejletet, mindenesetre úgy tűnik, hogy az orvostársadalom többségében meglenne a hajlandóság az ellenállás folytatására, és korántsem biztos a kamara kiiktatására tett kormányzati döntés sikeressége.

További részletek: itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt

A másik ügy még ennél is bonyolultabbnak tetsző játszmák sorozatából állt össze. Debrecenben még februárban elkezdődött, majd több településen is folytatódott a tervbe vett akkumulátorgyárak létesítése elleni tiltakozási hullám. Mindeközben a gazdasági-, majd az egész belpolitikai sajtóban hatalmas mennyiségű szakcikk és elemzés jelent meg erről, többségükben páratlanul nehéz kérdések, előre nem látott veszélyek tömegére hívták fel a figyelmet. Érdemi kormányzati válasz ezekre nem érkezett. Megválaszolatlanul maradtak azok a felvetések, hogy mit lehet tenni majd ezen iparág kivételesen magas energia-és vízigényeinek kielégítéséért. Homályban maradtak az esetleges környezetvédelmi veszélyek részletei, de az sem lehet világos, hogy honnét fogja az ország előteremteni a – várhatóan nagy létszámú – megfelelő munkaerőt. Az egész grandiózus elképzelés finanszírozási háttere is igencsak talányosnak mondható, ám az eddig megtudott részletekből az következtethető ki, hogy példátlanul magas, sok-sok, százmilliárdokat felemésztő vállalkozásnak nézhet az ország elébe. S az egész hosszú távú elképzelésnek még olyan veszélyeit is felidézték a kutatók, amelyek megdöbbentően hasonlatosak voltak az ötvenes évek elejének eleve elhibázott nehézipar-fejlesztési kísérleteihez.

A kormányzati reakciók többnyire kimerültek az akkumulátor-ágazat nagyszerűségének ecsetelésében, ám a tucatszámra felvetődött aggályokkal kapcsolatban nem nagyon tartották lényegesnek az érdemi válaszadást. A kormány a legtöbbször megpróbálta maga előtt tolni a helybéli közigazgatás hozzá lojális vezetőit, ezzel is azt sugallva, mintha csupán lokális problémákról lenne szó. S az igazat megvallva, az is a kabinet kezére játszott, hogy Győrtől Debrecenig a helyi jelentőségű tiltakozások, akciók sokakban megerősíthették azt a látszatot, mintha tizenkét, különböző, helyi jelentőségű ügyről lenne szó. És ezzel a súlytalanítással az egész komplex fejlesztési elképzelés globális veszélyeiről sikerült elterelni a közfigyelmet. Krónikánk megírása idején mindezek a talányok még nyitottnak tekinthetők, egyelőre annyit tudunk megállapítani, hogy a sokágú, szétszórt tiltakozások nem voltak képesek olyan erejű tömegnyomássá összeállni, amely a kormányzatot meghátrálásra kényszerítette volna.

További részlétek: itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt

Szóval, készüljünk a háborúra

Pontosabban szólva, a külső környezetünkben erre nincs is szükség, mert a háború már több mint egy éve tart, és tőlünk az is elég, ha a békére készülünk. Belül már összetettebb helyzettel kell megbirkózni. Itt ugyanis elegendő azt hirdetni, hogy eleve béke van. Természetesen a bölcs és előrelátó kormányzásnak köszönhetően. És még inkább annak, hogy e kormányzásnak semmiféle érdemi akadállyal nem kell szembesülnie, hiszen hetedik éve már rendkívüli állapotok közepette tevékenykedhet. Azaz, mindenféle alkotmányos, parlamentáris és egyéb haszontalan gátaktól, korlátoktól mentesen – nevezzük mindezt röviden rendeleti kormányzásnak. Amelynek keretei között különösebb gondok nélkül lehetséges mindenféle társadalmi nagycsoportok, szakmák, önkormányzatok érdekeit figyelmen kívül hagyni, a jogalkotási procedúrákat rapid gyorsasággal mellőzni és erőből dönteni.

Márciusban újabb elemével gazdagították e rendkívüliség eszköztárát, mondván, hogy a közelgő világháborús fenyegetés miatt szükséges bevezetni a gazdasági mozgósítás szokatlanul szigorú intézményét. Nem állíthatjuk, hogy ez a lépés kiváltotta volna a mai magyar többségi társadalom felzúdulását, talán észre sem vették, miről lenne szó. Hozzászoktunk. Hozzászoktattak minket. Békét akarva, szüntelenül a háborúra készülünk. Számon sem tartjuk, mióta tart ez a feszes rendkívüliség. Több mint érdekes és tanulságos, hogy a kevés számú jogász és alkotmányos aggodalmakat hangoztató tucatnyi szakember mellett pillanatnyilag mindezt leginkább az ide akkreditált amerikai nagykövet tartja számon. Napra készen. 

További részletek: itt, itt, itt, itt

Ő például tudja és ha kell, nem is habozik szóvá tenni, hogy március 29-én például már 2547 napja tart az a fajta rendkívüli állapot, amelynek következében a parlamentarizmus hazánkban lényegében felszámolódott. Igaz, mi azt is tudjuk, hogy 2010 óta nemcsak ez az egy alapvető érték foszlott szerteszét, hanem még számos más olyan egyéb is, amelyet az 1989 utáni változások nyomán igen kemény küzdelmekben sikerült meghonosítani. Ideiglenes jelleggel. Mert akkor még nem a háborúra készültünk, hanem arra, hogy minden érdekelt alapjában békét szeretne. Benn is, kinn is. És azt is tudtuk, hogy nemcsak a háborúra kell felkészülni, hanem a béke fenntartására is. Mára már ez ugyancsak feledésbe merült, hiszen 97 százaléknyi támogatottsággal bármi feledtethető.

További részletek: itt, itt, itt, itt, itt