Tanárként foglalkoztatták a verbális verekedőt
A Fejér vármegyei Sárkeresztúri Általános Iskola „tanárnője” baromagyúnak nevezte 9 éves diákját, megfenyegette, úgy kivágja, hogy kitörik keze-lába, valamint kilátásba helyezte, hogy elviteti intézetbe. Az RTL Híradója által bemutatott verbális verés hónapokig tartott, a szülők arra lettek figyelmesek, hogy gyerekük nem beszél arról, mi volt az iskolában, amint hazaér, bezárkózik a szobájába. Az iskola vezetője nem vette komolyan aggodalmaikat, a tankerület pedig nem válaszolt a megkeresésükre.
A szülők végül a kislány táskájába rejtett diktafonnal buktatták le a tanerőt, aki a fentieken kívül még számos más vállalhatatlan megjegyzést is tett a kislányra. „Ki kíváncsi rád? Téged ki kérdezett már megint? Senki nem kíváncsi rád. Senki! Tegye föl a kezét, aki kíváncsi az Emmára! Látod mennyien nem? Senki. Minek szólsz bele mindig?”
Hosszan sorolhatnánk a pedagógusként alkalmazott szörnyeteg szidalmait, aki tényleg nem méltó arra, hogy tanárnak, netán pedagógusnak nevezzük. Mindez egy kilenc éves, magát megvédeni nem tudó gyerek esetében halmozottan súlyosnak tekinthető, hiszen a kisiskolás kor az, amikor a gyerekekkel meg kellene szerettetni a tanulást. Az ilyen módszerek azonban – nem nehéz belátni – alkalmatlanok arra, hogy megmutassák a gyerekeknek, mi a szép az olvasásban, a számolásban, miért jó minél többet tudni. Ám úgy tűnik, a Sárkeresztúri Általános Iskolában tanárként foglalkoztatott szörnyetegnek erről más volt a véleménye.
A szülők, még a diktafon elhelyezése előtt észlelték a bajt, és az iskola vezetéséhez fordultak, ahonnan azt a választ kapták, hogy nem kell komolyan venni, ha a kislány szótlan és befelé fordul, a korral jár az ilyen, majd kinövi. Nem nyugodtak bele a magyarázatba, a tankerülethez fordultak, ahonnan azonban semmilyen választ nem kaptak. Ekkor jött a diktafon és így szembesültek a tényekkel. Az ügy végül megoldódott: az oktatási jogok biztosának segítségével új iskolát találtak a kislánynak.
Nekem erről egy régi, mintegy negyedszázados történet jut az eszembe. J. néni volt az a „tanárnő”, aki megütötte az akkor szintén 9 éves fiamat. Nem volt rossz a gyerek, nem zavarta a tanórát semmivel, mindössze az volt a „bűne”, hogy nem tudott válaszolni a tanárnő egyik kérdésére. A fiam vesztére, ő volt a kilencedik, aki nem tudta a helyes választ J. néni kérdésére, akinél ekkor szakadt el a cérna, ekkor ütötte meg a gyereket.
Másnap már bent voltam az iskolában, és közöltem J. nénivel: ha ez még egyszer előfordul, nem az iskola vezetéséhez fordulok, hanem a rendőrséghez. De előbb még egy jó nagy pofont is lekeverek neki – nem dühből, indulatból, hanem higgadtan, nevelési célzatból. Elmagyaráztam a verekedős tanerőnek, hogy bizonyára nem véletlen, ha egyik gyerek sem tudja a választ. Talán valamit rosszul tetszett tanítani nekik, mondtam. (Nem tartozik szorosan a tárgyhoz, viszont tanulságos: az eset a következő szülői értekezleten is szóba került, ahol a megjelent szülők többsége ugyan elítélte J. néni viselkedését, de voltak olyanok is, akik felhatalmazták, hogy az ő gyereküknek nyugodtan adjon egy nyaklevest, ha úgy tartja jónak.)
A Sárkeresztúri Általános Iskolában verbálisan bántalmazott kislány ügye tehát megoldódott, ám cikkünk írásakor még maradt egy fontos kérdés: odáig ugyanis rendben van, hogy Emmának sikerült új iskolát találni, de vajon mi a helyzet a fenti, pedagógusként foglalkoztatott szörnyeteggel? Sikerült-e már – nem másik iskolát – hanem másik foglalkozást találni a számára? Olyan munkát, ahol nemcsak gyerekekkel, de még felnőttekkel sem kell találkoznia.
Nos, a Sárkeresztúri Általános Iskola keddi közleménye szerint az érintett pedagógus hivatásához méltatlan módon bánt Emmával, ezért a Dunaújvárosi Tankerületi Központ – a sajtóban megjelent információk és bizonyítékok alapján – elbocsátotta őt.
