Megoldjuk okosban
Nincs még egy nemzet a Földön, amely találékonyságban felvehetné a versenyt a magyarokkal. Mi mindig, mindenütt megtaláljuk a kiskaput, ahol ha nem is könnyebb az átjutás, de megoldható.
Most itt van ez a kegyetlen pandémia. Az egész világ szorong, szinte alig van már olyan család, amelynek közvetlen környezetét ne érte volna veszteség. Aki teheti, legszívesebben bezárkózna egy bunkerba, és a levegőt is csak szűrön keresztül engedné be. Valahogyan így gondolkodnak a leginkább érintett országok kormányai is. Ki a fene kockáztatná a polgárai életét, ha még némi kitartással reményt láthat arra, hogy elmúlnak ezek a veszélyes napok, aztán visszatérhet az élet a normális kerékvágásba...
Már ha visszatérhet.
De amíg nem javulnak a napi fertőzési és halálozási számok mindenkit önmérsékletre intenek. Nem akarok másokkal példálózni, de Németországban jottányit sem lazítanak a korlátozásokon, ahogyan Hollandiában és Svájcban sem. Szigorúan ellenőriznek a határon minden belépőt, és mutogathat bárki bármilyen oltási igazolást, vagy akár friss negatív tesztet is, nem úszhatja meg a karantént. Aki meg átutazóban jár arra, jó, ha tudja: a hatóságok szeme követi. Hozzá kell tennem: nem csak a hatóságok veszik komolyan a tiltásokat, a helyi lakosság is – a saját, jól felfogott érdekében – komolyan betartja azokat.
Tavaly májusban azt gondoltuk, majd ha beköszönt a jó idő, elpusztul ez a fránya vírus is, de aztán kiderült, erről szó sincs. Akkor elsősorban a dél-európai országok gondolták sietve, hogy az idegenforgalom, meg a szállodai és vendéglátóipari érdekek a legfontosabbak, hadd jöjjenek a turisták, legfeljebb majd kicsit óvatosabbak lesznek. Aztán kiderült, hogy ez nem így működik. A Covid19 nem egy hétköznapi influenza kórokozója. Olaszország, Spanyolország már a nyár végére ráébredt a tévedésére.
Tartok tőle, nem tanultunk mások példáján. Az infektológusok óvatosságra intenek, a vendéglátósok és a szállodások sürgetnek, a miniszterelnök focimeccset akar nézni az új stadionjában, a kormány téblábol, egyik nap nyitná az iskolákat, a másik nap visszakozik egy lépést. Akit pedig nem érdekel, megdöglik-e a másik tehene, az megpróbál a maga feje után menni. Okosban keresi a megoldást: ha azt látja, hogy a pedikűrös nem, de a gyógypedikürös nyitva lehet, megkeresi a kiskaput, és kiírja a megfelelő szolgáltatást. Megteheti, mert tudja, nem fogják megcsípni.
A siófoki Yacht Hotel tulajdonosai semmitől sem tartva, e-mailben hirdetnek „üzleti kikapcsolódást” páratlan balatoni panorámával, vagy egy másik négy csillagos szállodájukban, a Tisza Balneumban, „üzleti pihenést” ajánlanak – természetesen – csakis hivatalos ügyben érkező vendégeknek. Miért ne tegyék, ha megtehetik, feltehetően valakik, valahol védik a hátsójukat.
Mindezzel a Balatonon is csak azok után próbálkoznak, hogy kiderült, Tiborcz István turai mesekastélyéban a minap jókora hétvégi bulit tartottak, s a parkolóban készült felvételek alapján, aligha a helyi közmunkások rendeztek ott szakmai tanácskozást. Noha csakis „okosban” lehet szállodai vendégeket fogadni, tételezzük fel, hogy Turán valami olyan indokkal tették, hogy „a hazai nagytőke reprezentánsai csapatépítésre vettek ki szobákat”, bár az, hogy erre éppen a hétvége lenne a legalkalmasabb, nem túl életszerű. A rendőrök persze szigorúan büntetik a karantén-szabályok megszegőit – főleg, ha mondjuk, egy vendéglőst kapnak rajta, hogy nem az ajtóban, hanem odabent adja ki a megrendelt ételt –, de Turán semmi olyat nem láttak a sürgés-forgásban, ami ne lett volna szabályszerű.
Erről egy történet jutott az eszembe. Még valamikor a hatvanas években, az akkori Népköztársaság útján, éjféltájban, egy bizonytalanul kacsázó Trabantra figyelt fel a járőr. Megállította. A kocsiban ismert személyek utaztak, az anyósülésről egyenesen egy rendőrtábornok mutatta az igazolványát. Az őrmester benézett, „Tessék tovább haladni! – mondta és tisztelegve hozzátette: - Az én k@ anyámat, amiért megállítottam…”
