Müller Cecília hosszú futása
Tisztes szakmai pályafutás áll Müller Cecília mögött, ez nem is lehet kétséges. Arra persze nem tudunk választ adni, hogy mi predesztinálta őt az országos tiszti főorvos posztjára: valóban a dicsérhető szakmai múlt, vagy a kormányhoz való lojalitása. Elvileg nem kizárható, hogy mindkettő, és ezzel nem is lenne önmagában semmi baj. Nem lenne, ha Müller Cecília nem a megfelelni vágyást részesítené mindenkor előnyben. A koronavírus-járvány emelte őt a nyilvánosság elé; szerény, csendes asszonyként jelent meg előttünk, aki aztán szép, fokozatosan koptatta el a hozzá illeszthető pozitív jelzőket.
A Covid első hulláma, a mindennapos sajtótájékoztatók már megmutatták: kommunikációja módfelett gyenge, szakmai arzenálja korlátozott, cselekvőképessége több mint korlátozott. És ez utóbbiból fakad minden egyéb hiba: a felülről érkező utasítások olyan utcába terelték őt, amelyből nincs kiút. Az erősen szelektált kérdésekre adott, olykor butuska válaszok, az elhallgatások, és elhallgattatások mind azt mutatták: Müller Cecília számára nem a funkció helyes ellátása, hanem a hatalom kiszolgálása az elsődleges szempont. Már a nem ritka összevissza beszéd – akár a maszkviselésről, akár a második hullámról, és még sorolhatnánk – is erőteljesen hiteltelenítette őt, de azok a szerepvállalások, amelyek végképp nem lennének összeegyeztethetők egy országos tiszti főorvos imázsával, már a szakmai múltját is kérdőjelessé tették.
A legdurvább fellépése a határkerítés előtti tájékoztatója volt, ahol azt a kormányzati mesét akarta felerősíteni, hogy a vírust az illegális menekültek hurcolják be az országba. Ilyen szerepet egy magára, tudására büszke orvos nem vállal el. Müller Cecília mégis odaállt, hogy felmondja a leckét. Azt a leckét, amely a Fidesz hazug propagandájának egyik fontos alkotóeleme, és amelynek állításai semmilyen módon nem igazolhatóak. De hát ez volt a feladat – mint ahogy készségesen beleállt abba is, hogy a Pesti út elleni hatalmi roham részese legyen. Meg is kapta a maga kitüntetését – lelke rajta.
A kitüntetés egyébként egy jó alkalom lett volna arra, hogy a minden szempontból elhibázott szerep alakítója hátralépjen; kinevezőinek és saját magának is lehetőséget adott volna egy félig-meddig méltó búcsúra. Müller Cecília azonban maradt. Maradt, és bár napi tájékoztatók immár nincsenek, a politikai feladatok továbbra is kijelöltettek számára. Kedden például véradáson vett részt. Valakik azt találták ki számára, hogy egy ilyen gesztus visszaemelhetné a népszerűségét. (Mellesleg, valószínűleg, valahol a határán van annak – életkorát tekintve –, hogy egyáltalán adhat vért.) Ennek azonban most nincs jelentősége.
Sokkal inkább annak, hogy egy olyan rendezvényre ment el, amely már a címében is a mostani szélsőjobb – és Orbán – retorikájából táplálkozik („Egy vérből vagyunk”) és egy vajdasági futóprogramot kívánt reklámozni. Nos, ami a futást illeti, abban igazán jeleskedett a tiszti főorvos: politikusokat megszégyenítő gyorsasággal és módon menekült el az újságírói kérdések elől. Egyetlen felvetett problémára sem volt hajlandó válaszolni, szakmáját és pozícióját meghazudtoló módon tért ki a kötelezettsége elől. Ami nem azért szomorú, mert bármi fontosat meg lehetett volna tudni tőle, hanem azért, mert látványosan bizonyította: nem önálló személyiség. Szem a láncban, bár nem biztos, hogy ő a leggyengébb. Amivel csak azt akarnánk mondani: nem biztos, hogy nála fog elszakadni. Ez a lánc ugyanis tele van ilyen emberekkel; csak felfelé néznek.
