Nincs bocsánat Bakács Tibornak
Szíven üt Bakács Tibor Settenkedő kálváriája: a liberális értelmiség egykori kedvence munkásszállókon és kórházakban takarít.
A Megasztár egykori zsűritagjának sorsa egyszerre szól a médiaelit hatalmi gőgjéről és kegyetlenségéről, a nagyközönség amnéziával határos feledékenységéről, a médiasztárság teljes értéktelenségéről, s leginkább arról, hogy soha nem a bűn számít, hanem mindig és csakis a hiba.
Bakács Tibor hibája pedig nem a szalámilopás és az azzal való lebukás, hanem a bocsánatkérés, a gyengeség vállalása, a töredelmes bűnvallomás volt. A bűnt a bűnbánat a posztmodern médiatérben nemhogy irgalommal jutalmazná, hanem ezerszeresre növeli. A közmorál soha nem volt még ennyire átitatva cinizmussal, pszichopátiával és részvétlenséggel. Már kétezer éve, hogy az arctalan tömeg Barabást kiált, száz éve hogy a Hortobágy poétája csak káromkodik és fütyörészik, Radnóti Miklós, Rejtő Jenő, Szerb Antal és József Attila még csúnyábban végezte, a számomra legkedvesebb magyar szellem, Hamvas Béla meg raktárosként dolgozhatott egy életen át.
Aki nem érti, miért nem szakad le az ég, amikor a nemzetvezető egy interpellációra válaszul boldog karácsonyt kíván, amikor kertjének végébe stadiont és kisvasutat épít, melyet ha bírálat ér, akár Bécsig is meghosszabbít, aki nem érti, miként szállhatja meg úgy a fél országot Mészáros Lőrinc, ahogy az ő ágyát Várkonyi Andrea, annak legyen elég egyetlen pillantást vetnie arra a gyalázatra, amit a velejéig romlott médiaelit és az egykori normáiból kivetkőzött médiafogyasztók tömege szoros együttműködésben elkövetett Bakács Tibor Settenkedővel szemben.
