Sajtóelhárítók

Föld S. Péter 2021. június 11. 09:42 2021. jún. 11. 09:42

Nem engedték be a csütörtöki kormányinfóra a Direkt36 és a Magyar Hang munkatársait, valamint a Hócipő fotóriporterét. Az összeállítás nem véletlen: a Fidesz nem kedveli az oknyomozó újságírókat, ami pedig a Hócipőt illeti, régóta ismert, hogy Orbán Viktor pártja érti a humort, de nem szereti. A hoppon maradt sajtómunkások hiába igazolták, hogy időben regisztráltak az eseményre, azt a választ kapták, hogy nincsenek rajta a listán, ezért nem mehetnek be.

Hogy esetleg utólag fel lehetett volna írni őket a listára, ha már – tegyünk úgy, mintha jóhiszeműek lennénk – hibázott valaki, az fel sem vetődött a beengedőkben. Normális országban, ahol a hatalom még nem bontotta le a jogállamot, és nem gyűrte maga alá a független sajtó döntő részét, itt kezdődne a történet. Az ügyben hibázókat példásan megbüntetnék, az érintett szerkesztőségektől bocsánatot kérnének és megígérnék, hogy ilyen soha többet nem fog előfordulni. (És ezt az ígéretet komolyan is lehetne venni)

Nálunk ennek a mesének itt lett a vége. Pedig, lenne igény a folytatásra. Már csak azért is, mert nem lehet elégszer és elég lassan elmondani, hogy a hatalmon lévők is megértsék: az újságíró nem a saját kíváncsiságát kívánja kielégíteni, amikor elmegy egy sajtótájékoztatóra, és ott kérdezni merészel. A sajtómunkás a nyilvánosságot képviseli, azokat az embereket, akik más szakmát választottak, nem az újságírást: mozdonyvezetők, műszerészek, ácsok, sebészek, vagy, teszem azt, vakcinát kutató biológusok.

Őket szeretné tájékoztatni az újságíró, az ő érdekükben megy el sajtótájékoztatóra, teszi fel a kérdéseit, és írja meg a cikkét az újságjába. Hogy a magyar emberek, akikre a hatalom oly gyakran és előszeretettel hivatkozik, ne balgán és bután éljék az életüket, hanem számos ismeret és információ birtokában dönthessenek életük fontos kérdéseiről. (Például arról, hogy a jövő évi választáson kire szavazzanak.) Az újságíró nem magáért van, még csak nem is a szerkesztőségekért, hanem azokat az embereket szolgálja, akiket – elvileg – a hatalom birtokosainak is szolgálniuk kellene.

Ez az egyik olvasata annak, amit erről a botrányos be nem engedésről el kell mondani. Van egy másik is, nem kevésbé fontos. Hogy az újságírás valamikor egy szakma volt, és néhanapján még ma is annak tekinthető. Szakmai alapvetésekkel, amelyeket itt és most lehetetlen teljes egészében felsorolni. Annyit azért jeleznénk, hogy a tisztesség, a hitelesség, a pontosság mindennél előbbre való. És a szolidarásról se feledkezzünk meg. Vagyis arról, hogyha egy kollégát politikai indíttatásból nem engednek be valamely rendezvényre, oda mi sem tesszük be a lábunkat. Függetlenül attól, hogy kedveljük-e az illető kollégát, lapjaink ugyanazon a politikai oldalon állnak-e, vagy sem. A sajtóban dolgozók ugyanis – elvileg – mindenekelőtt újságírók és csak másodsorban jobb-, vagy baloldali emberek.

Mindez persze normális viszonyok között érvényes. Olyan körülményeket feltételezve, ahol, ha egy miniszterelnök azt mondja, hogy „mi sosem vetemednénk arra, hogy elhallgattassuk azokat, akiknek más a véleményük, mint nekünk”, akkor nem röhögnénk hangosan, mert tudnánk, hogy amit hallottunk, az nem egy szánalmasan sikerült poén, hanem olyan mondat, amit akár komolyan is vehetünk.