Kié a kultúra?
Ludvik Askenazy, Az Ön számlájára ment című hangjátéka meghatározó élményem volt hatvan évvel ezelőtt. Nem csak nekem. Török Tamás Krúdy-fantázia című hangjátéka meghatározó élményem volt ötven évvel ezelőtt. Nem csak nekem. És sorolhatnám a további rádiójátékokat, tévéjátékokat, filmeket, színházi felvételeket (A Szabó családot és a Szomszédokat sem kihagyva!), amelyek… Most már nem ismételgetném, de Isten a tanúm, hogy meghatározó élményeim voltak nekem, s nem csak nekem.
Hol vannak ezek az alkotások? Hova vannak eltemetve tisztelt kulturálisnak tartott kormányzati szekció?
Miért nem tudom én és az unokáim meg a többi százezer (millió?) érdeklődő meghallgatni, megnézni, netán elolvasni még fizetés ellenében sem azokat a művészeti alkotásokat, amelyek a magyar kultúra – legalábbis számunkra – „meghatározó élményei” voltak és vannak? (És persze mindezt 2024-ben a neten ITTHON szeretnénk megcselekedni, és nem valami közintézményben, könyvtárban, művelődési házban, amiért el kell utazni, mert a községünkben, mondjuk, ezeket már bezárták.) Az a nagy kérdés tisztelt illetékes elvtelen társak, akiknek zsebében van a kulturális termékek széfjének kulcsa, hogy vajon ezek az alkotások a miénk itt a végeken, akiknek esetleg szükségük van rá, mint egy falat kenyérre, vagy csak a tiétek?
Néhány éve írtam egy gondolatfutamot arról, hogy ne Petőfi Zolika döntse már el, hogy a Nemzeti dalt el lehet-e szavalni március idusán, (Kié a Nemzeti dal? Megelőzni a jövőt, Kossuth Kiadó, 2017) Pontosítva: ne az alkotó retyerutyája (holtom után fiaimat is ideszámítva!) döntsön a magyar kultúrába tartozó alkotások megjelenéséről, „fogyasztásáról” az alkotó halálát követő hetven évig. Kapják meg az örökösök a tisztes és aktuális honoráriumot őseik művei után, de nehogy már az író – egyébként baromi tehetséges cukrász – gyermeke döntse el, hogy megfilmesíthető-e apuka regénye. (Megtörtént.) S persze ugyanezen döntésről ne is egy hivatali íróasztal határozzon.
A múlt értékes magyar kulturális alkotásai nélkül nem létezik mai magyar kultúra, gondolkodás, erkölcs, jövő. Nem létezik ugyanúgy, ahogy, ha anyánk (és persze apánk) nem adta volna tovább nekünk az anyanyelvet, amit ő is megkapott az elődeitől gratis, még egy csomag vécépapírt sem tudnánk kérni a kisboltban. A magyar nyelv elmúlt többszáz éves fejlődése nélkül nem tudnánk ma magyarul beszélni.
A kulturális alkotások könnyű elérhetősége a neten a 21. században nemzeti létkérdés, hogy ne túl nagy szavakat használjak. Mindenesetre egy hajszállal fontosabb a sok milliárdos stadion- meg fegyverköltéseknél vagy olimpiai aranyérmeknél. Nem vagyok hülye, tudom, hogy kultúrával nem lehet választást nyerni. De úgy látszik választással sem lehet kultúrát nyerni, mint a példa tizennégy éve mutatja. Pedig kultúra nélkül nincs nemzet. Még egy Deák, Kossuth vagy Széchenyi kaliberű államférfi is csak kormányos lehet a magyar bárkán, hogy a győzelmüktől megrészegedett holdkóros hajóskapitányokról ne is beszéljünk. Ami a hajót repíti – szél, motor, vitorla – az Petőfi, Ady, Krúdy és a többiek.
A zsidók népe elég masszív túlélő társaság, ha kibírta ezt a kétezer évet, plusz a huszadik századi mérgezett habot a tortán, de még emlékük sem volna, ha nincs az ősi Írás, nincs a Könyv. (És a belőle kivirágzó gondolat, etika, életvezetés, meg persze az Újtestamentum.)
Mint egy másik esszémben írom, a 2015-ös, ezer oldalnál vastagabb központi költségvetésben megszámlálhatatlanul sokszor említődik a sport szó és a futball is vagy tízszer. Egyszer sem a könyvkiadás, a magyar irodalom, az olvasás. A 2024-esben már kissé visszafogták magukat a tervezet készítői. A sport szó csak harminckilencszer szerepel, de a „kulturális hagyomány” változatlan: a könyvkiadás, a magyar irodalom, az olvasás egyszer sem bukkan fel a szövegben.
Askenazy hangjátékának címét idézve: ez kinek a számlájára megy?
Nógrádi Gábor
