Ügynökügyek
Huszonharmadik alkalommal sem vette napirendre a parlament az LMP állambiztonsági nyilvánossággal kapcsolatos törvényjavaslatát. A Fidesz 133 bátor embere ennyiszer akadályozta meg, hogy a javaslatot tárgyalhassa a tisztelt ház. A HVG mindezt tényekkel is alátámasztja: 2010 óta alig került új dokumentum a szolgálatoktól az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárába, egyedül a hírszerzéssel foglalkozó Információs Hivatal adott át 59 folyóméternyi dokumentumot, ám a többi szolgálattól szinte semmi anyag nem érkezett.
Tudjuk, hogy jogunk volna megismerni a múltat, de nem biztos, hogy lesz rá lehetőségünk. Mert az nincs jól, hogy még mindig nem látunk tisztán, nem tudjuk, kik és miként működtették a pártállam rendszerét. Itt élnek közöttünk a pártállam haszonélvezői, pozícióban vannak, voltak, lesznek – megfelelő aláhúzandó.
A múlt feltárása normális üzemmenetben nem a politikusok, hanem a történészek feladata volna. Politikusok is prezentálhatják persze a múltat, de ez esetben nem egy, hanem sokféle múltat fogunk megismerni.
Ahány párt, annyi történelem.
Van egy uralkodó múlt, amely az aktuálisan kormányon lévők érdekeit jeleníti meg. És egy másik, kevesebb szavazattal rendelkező, ám azért szintén létező ellenzéki múlt. Már az egykori párttagok megítélése sem egyértelmű. A mai, magát jobboldalinak és antikommunistának mondó kormány prominensei között számosan az egykori MSZMP tagjai voltak. Ők persze – szemben a politikai ellenlábasok volt párttagjaival – nem meggyőződésből, még kevésbé karrierizmusból léptek be az akkori állampártba. Hanem azért, mert – állításuk szerint - állandó zaklatásnak voltak kitéve, zsarolásnak, ha úgy tetszik. S mint ilyenek, „belülről bomlasztottak”. Olyan is akadt közöttük – emlékszünk még Hoffmann Rózsára? –, aki saját bevallása szerint azért választotta a párttagságot, mert csak így lehetett belőle iskolaigazgató.
Az ügynökök ügye lényeges kérdés, mert jogunk volna megtudni, kik azok, akik miatt annak idején nem kaptunk meg egy állást, nem juthattunk útlevélhez, lakáshoz, telefonhoz, emberi élethez.
Ám úgy látszik, a múltnak ezt a szeletét megnyugtató módon soha nem ismerhetjük meg. A rendszerváltozás idején az akták egy része megsemmisült, más akták bizonyára megvannak, de nem ott, ahol lenniük kéne. Ki tudja, hol, kiknél landoltak ezek a dokumentumok. S a folyamat a rendszerváltozás után folytatódott. Ahány kormány, annyi titokminiszter. És mindegyiküknek nem csak lehetősége, de érdeke is volt hozzáférni az aktákhoz. Menteni a rá, és párttársaira kínos dokumentumokat, bespájzolni a politikai ellenfeleket besározó papírokból.
Mely utóbbiakat, kellő időben, elő lehet bányászni, lehet lobogtatni. Legyen az illető politikus, neves filmrendező, frakcióvezető, miniszter, vagy, teszem azt, miniszterelnök.
Volna egy javaslatom, amelynek lényege a következő: akinél bármilyen terhelő adat, dokumentum van, álljon elő vele! Legyen az kellemetlen bárkire – kisemberre, nagykutyára. Nyíljanak meg a levéltárak a kutatók, a sajtó munkásai előtt, és az egyszerű emberek előtt is, hogy mindenkinek joga legyen megnézni, hogyan éltünk a korábbi évtizedekben.
Ez az időszak tartson mondjuk két hónapig. Azt követően, viszont tilos legyen bárkinek az ügynökmúltját emlegetni. Szabályozza törvény, milyen bűncselekményt valósít meg, aki a türelmi idő lejártával, bárkinek a lejáratásával hozakodik elő, s milyen büntetés jár e jogszabály megszegőinek.
Akkor végre magunk mögött tudhatjuk a múltat, s megbékélhetünk a jelennel. Tisztelt fideszes honatyák, nagyon mélyen tisztelt 133 bátor ember: mit szólnak ehhez a javaslathoz?
