Igen, lesz még mélyebb...
|
2016. december 30. 08:11
2016. dec. 30. 08:11
A történet szereplői valós személyek, a történet 2016. decemberében, Magyarországon, az európai szintű betegellátásban történt. Kegyeleti okokból a városok nevét nem írom le. De amennyiben a szereplők magukra ismernek és úgy gondolják vállalják, tisztelettel kérem, jelentkezzenek.
December 27-én a rokonaimmal ülünk a temetkezési vállalatnál. A haláleset mindig fájdalmas, de karácsonykor kiemelten fájdalommal érinti az embert. A szenvedő ember tehetetlensége, a haldoklás folyamata, az elmúlás, míg a város gyönyörű karácsonyi pompában áll. A kettő nehezen összeegyeztethető és a fájdalom fokozódik.
Mi a hírt december 23-án kaptuk. Más is.
Óhatatlanul a két ügyintéző asztalnál ülve, az emberek hallják egymást. Egy idősebb és egy fiatalabb rokonommal ülünk és várjuk a papírokat. A másik asztalnál, egy édesanya- a fiával. Az édesapa halt meg.
Karácsonyi időben nem lehet intézni semmit, ez természetes, így 27-én feltorlódnak az ügyintézni valók.
Halljuk a telefonokat, amiket az ügyintéző tesz. Két nagyváros kórházának a proszektúráját hívja. Keresik, hogy az édesapa holtteste melyikben található, mert az első információ szerint a mentőben halt meg.
Majd az egyik város kórházából jött a telefon, hogy az intenzív osztályra megérkezett, de ott nem tudtak már segíteni rajta.
Az eset már itt érthetetlen.
Egyszer a mentőben halt meg, aztán mégse ott. Egyik kórháznak telefon, másik kórháznak telefon, mégis csak 100 km-re vannak egymástól. Kocsijuk nincs.
Az ügyintéző egyre idegesebb, kellemetlenül érzi magát, egyre többen jönnek be az irodába. Valakinek megérkeznek a hamvai. Nyílik a nagy ajtó, látjuk a megrendelhető koporsók tömegét...
Az ember némán, alázattal van. Lehajtott fejjel, és elgondolkodva.
Az ügyintéző egyre emeltebb hangon beszél a telefonon, majd a hozzátartozókhoz fordul: "Tévedés történt! Az Édesapa él. Nem Ő halt meg. Más."
Idősebb rokonom rosszul lesz és rohan ki az irodából, hangosan ordítva: "Ennél már nincs lejjebb!"
De, drága magyar emberek! Van még lejjebb, mert ez a történet is elvész és természetessé válik. Mert engedjük.
Ahogy az itt- ott talált hullák, ahogy a fertőzés következtében bekövetkező halálesetek, ahogy az a rengeteg műhiba, ami a rendszerben lévő emberhiányból, eszközhiányból és az ebből kialakult káoszból adódik. A magyar dolgozó ember fáradtságából, kiszolgáltatottságából és félelméből.
Hányan álltatok ki a magyar egészségügyért, a saját ellátásotokért? A tisztességes becsületes betegellátásért, a méltó halálért?
Sokan úgy érzik, velük nem fog megtörténni. Csak mikor ott ülnek, fej lehajtva, fájdalmukban, talán arra gondolnak: Lehetett volna másként... de semmit nem tettem érte!
Elfogadunk! Mi mindent elfogadunk, míg: "Az őrjöngő emberkirály, Ízekre tépi teste templomát..."
Mi a hírt december 23-án kaptuk. Más is.
Óhatatlanul a két ügyintéző asztalnál ülve, az emberek hallják egymást. Egy idősebb és egy fiatalabb rokonommal ülünk és várjuk a papírokat. A másik asztalnál, egy édesanya- a fiával. Az édesapa halt meg.
Karácsonyi időben nem lehet intézni semmit, ez természetes, így 27-én feltorlódnak az ügyintézni valók.
Halljuk a telefonokat, amiket az ügyintéző tesz. Két nagyváros kórházának a proszektúráját hívja. Keresik, hogy az édesapa holtteste melyikben található, mert az első információ szerint a mentőben halt meg.
Majd az egyik város kórházából jött a telefon, hogy az intenzív osztályra megérkezett, de ott nem tudtak már segíteni rajta.
Az eset már itt érthetetlen.
Egyszer a mentőben halt meg, aztán mégse ott. Egyik kórháznak telefon, másik kórháznak telefon, mégis csak 100 km-re vannak egymástól. Kocsijuk nincs.
Az ügyintéző egyre idegesebb, kellemetlenül érzi magát, egyre többen jönnek be az irodába. Valakinek megérkeznek a hamvai. Nyílik a nagy ajtó, látjuk a megrendelhető koporsók tömegét...
Az ember némán, alázattal van. Lehajtott fejjel, és elgondolkodva.
Az ügyintéző egyre emeltebb hangon beszél a telefonon, majd a hozzátartozókhoz fordul: "Tévedés történt! Az Édesapa él. Nem Ő halt meg. Más."
Idősebb rokonom rosszul lesz és rohan ki az irodából, hangosan ordítva: "Ennél már nincs lejjebb!"
De, drága magyar emberek! Van még lejjebb, mert ez a történet is elvész és természetessé válik. Mert engedjük.
Ahogy az itt- ott talált hullák, ahogy a fertőzés következtében bekövetkező halálesetek, ahogy az a rengeteg műhiba, ami a rendszerben lévő emberhiányból, eszközhiányból és az ebből kialakult káoszból adódik. A magyar dolgozó ember fáradtságából, kiszolgáltatottságából és félelméből.
Hányan álltatok ki a magyar egészségügyért, a saját ellátásotokért? A tisztességes becsületes betegellátásért, a méltó halálért?
Sokan úgy érzik, velük nem fog megtörténni. Csak mikor ott ülnek, fej lehajtva, fájdalmukban, talán arra gondolnak: Lehetett volna másként... de semmit nem tettem érte!
Elfogadunk! Mi mindent elfogadunk, míg: "Az őrjöngő emberkirály, Ízekre tépi teste templomát..."
