"Távozzatok színem elől, ti átkozottak, az örök tűzre..."

Zuhogott az eső, a télikabátokat már mindenki eltette, hiszen egyszer már beköszöntött a tavasz. Lehet, elsiettük... "Ne várd a májust, hiszen közelít a tél..."- elfelejtettem.

Kiss László ápoló -örök harcostársammal- már alig vártuk, hogy beengedjenek. Nagyon fáztunk, el is áztunk. Laci közben felültetett egy hajléktalant, aki a kis bőröndjére ráfordulva feküdt a kapuban. A hajléktalan hátát a kapunak támasztotta, majd mikor kinyílt a kapu, ketten emelték be a már csak alkoholtól fűtött embert az udvarba.

Bár még nem telt le a 15 perc, de ő bebocsájtást nyert. A többiek türelmesen várakoztak. Tudták, nemsokára őket is beengedik.



Mikor beléptünk, az udvar tele volt várakozó emberekkel. Ki vizsgálatra, ki gyógyszerre, ki egy falat kenyérre, vagy egy forró teára várt. Mi hátrafelé haladtunk, át a tömegen, a kis kórház felé.

A kolléganők már útközben megállítottak és mondták, egyre több az ember, egyre többen jönnek. Nem győzzük kötszerrel, gyógyszerrel. Jó szó, mosoly, mindenkinek jutott.

A kórteremben a betegek, néma csöndben, valami óriási megnyugvásban feküdtek, aki tudott, kiült az ágy szélére. Nem panaszkodtak. Számukra, ez maga a mennyország.
Melegben, jó helyen, biztonságban vannak. Valami hálás néma csönd áradt a teremből. Máris az jutott eszembe, mi lesz velük, ha kikerülnek innen. Az első ágyban fekvő idős emberre néztem, akinek fél lába hiányzott.

Rá egy napra, Oltai Kata barátnőm oldalán olvasom a bejegyzést :

"...És hát mi is elültünk a közeléből, ahogy mindenki más, mert nem lehetett elviselni azt a szagot. A barátnőm vette észre, hogy beakadt a kabátja zsinórja és nem tudja kiszabadítani, talán le akart szállni, nem tudni. Mindenesetre mi is ott sajnálkoztunk, hogy milyen lehet leélni egy életet, aztán ott vagy idős emberként, és mindenki elhúzódik a közeledből.

Meg azon is, hogy milyen hipokrita értelmiségi pozíció ez, mert én sem merek odamenni hozzá. Na mindegy, ezekkel a gondolatokkal leszálltam a Városmajornál, ahol egyszer csak kipattant a buszsofőr és mérhetetlen agresszíven leutasította a buszról. Alig bírt felállni, leszállni, ott megtámaszkodott a falnál és közben tartotta a nadrágját, ami folyamatosan le akart csúszni. Kis zacsija is volt, ételdarabokkal.

Borzasztó rosszul éreztem magam, hogy akkor most itt marad ez az ember a világ végén, pedig biztos a belvárosban húzná meg magát, talán azt sem tudja merre van, láthatólag nem tud mozogni - én meg itt hezitálok, bénán. Jött a buszom, felszálltam, még rosszabb lelkiismerettel. Aztán otthon sem hagyott békén, hogy mi lehet vele.

10 után hív a párom Zsolti, amikor végzett a színházban, én meg rögtön azzal kezdem, hogy muszáj megtennie nekem, hogy megnézi a buszmegállóban, hogy ott van-e még az öreg, mert nem tudom elfelejteni és rohadt hideg kezd lenni. Aztán ez az édes ember, aki 12 órát dolgozik, nem azt mondja, hogy megyek haza, hanem hogy azonnal indul oda.

Felhív újra, hogy sapkán kis öreg nagy kabátban? - mondom igen. Akkor itt van. Mondom akkor másfél órája ott van! Azonnal hívjunk valakit..."

Hát így működik az az ország, ahol a dolgok, a legnagyobb rendben mennek. A nővérek arca ragadt meg bennem, ahogy mondták: "...és egyre többen jönnek, egyre többen várnak a kapu előtt bebocsátásra, és mi senkit el nem utasítunk."

Ez sokaknak a mennyország kapuja, ahová bebocsátást nyernek. (Dankó utca 9.)

"...én nem akarok azon az oldalon állni, ahol ennek a piszkos munkának a haszonélvezői tanyáznak. Inkább egy legyek azok közül, akiket kisemmiznek, és akiknek ezért küzdeni, kiáltani kell.

Úgy gondolom, az államtól átvállalt feladatokhoz az államnak hozzá kell járulnia, és ez nem könyöradomány, hanem követelmény.

Tehát követelem sok száz gyerekem tányérjára az ételt, a lábukra cipőt, a termeikbe meleget, világítást és jó minőségű oktatást. Követelem a hajléktalanok kórházához szükséges kötszerekre, gyógyszerekre, műszerekre a pénzt, amit gátlástalanul elvettek, és saját passzióikra fordítanak." ( Iványi Gábor )

"...A király így felel: Bizony mondom nektek, amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek velem tettétek. Ezután a balján állókhoz is szól: Távozzatok színem elől, ti átkozottak, az örök tűzre, amely az ördögnek és angyalainak készült. Mert éhes voltam, s nem adtatok ennem. Szomjas voltam, s nem adtatok innom. Idegen voltam, s nem fogadtatok be. Nem volt ruhám, s nem ruháztatok fel..." (Máté evangéliuma 25, 41-46; 7, 23)

Köszönöm a sorsnak, hogy ilyen barátaim vannak, akik nem az M1- rózsaszín világában élnek, hanem a magyar valósságban, és vívják mindennapi harcukat, egy igazságosabb- jobb országért!