Aki megtorpedózná a tanárok és a kormány közti megállapodást, nemzetellenes bűntettet követ el
|
2016. május 4. 07:34
2016. máj. 4. 07:34
A pedagógusok mozgolódását illetően vegyes érzéseim keletkeztek. Azért nevezem a tiltakozó akciójukat mozgolódásnak, mert az egyik részük polgári engedetlenségről, másik részük sztrájkról, nem kis hányaduk pedig figyelemfelhívó akcióikról tesz említést. Márpedig ha egységesek lennének, akkor a közös akcióikhoz közös nyelvet is használnának.
Tehát nem beszélnének háromfelé, sőt négyfelé, mert egy részük a tiltakozó akcióikba a tanítványaikat is bevonják. Az utóbbi azonban - legalábbis az én értékítéletem szerint - mindenképpen elítélendő. Mert a társadalmi anomáliák elleni harcukat a gyermekeink testi-szellemi fejlődéséért - a szülők után - legnagyobb felelősséget viselő pedagógus kar nem háríthatja át a gondozásukra bízott gyermekekre. Őket nem lenne szabad a politika bűzös mocsarába taszítaniuk, hanem meg kellene óvniuk attól az általuk (is) nevelt gyermekeket.
Félreértés ne essék. Véleményem szerint a pedagógus társadalom sokkal nagyobb megbecsülést érdemelne, mint amit eddig - akár jobbról, akár balról - kapott. Ezért mozgolódásaikat együttérzéssel kísértem figyelemmel. De ennek ellenére le kell írnom. Életünk legnagyobb kincsére, a gyermekeink értelmének kibontakoztatására létrehozott pedagógus kartól sokkal nagyobb bölcsességet vártam, mint amit eddig tapasztaltam.
Noha úgy látom, hogy a kezdeményezéseik nagyrészt eredményesek lesznek, a kivívandó eredményt mégsem önmaguknak, hanem a követeléseik társadalmi súlyát felismerő kormányzati hozzáállásnak fogják köszönhetni. Mert (noha nem szeretném az általam tisztelt pedagógusokat megsérteni) ők a követeléseik sikeréért úgy szálltak hadba, mintha be lennének oltva politika ellen. Annak ellenére, hogy a társadalom szellemi krémjét kellene reprezentálniuk, harcukat úgy vívják, mintha szellemileg alultápláltak lennének. Ugyanis számos jogosnak látszó követelésüket olyan elképesztően rossz stratégiával kívánják érvényre juttatni, ami már eleve a kudarc sötét rémét vetíti előre.
Mert vagy jogos egy követelés, vagy nem? Ha jogos, azt nem lehet úgy elfogadtatni, amint azt a hadba szállt pedagógusaink szeretnék. Tehát, hogy először egy, majd két órát sztrájkolnak, majd ha az nem vezetne eredményre, akkor még további öt percen át is. Az ilyen fokozatok ugyanis komolytalanná teszik még a legkézenfekvőbb követeléseiket is. Mert értelmes ember nem részletekben csap az asztalra, hanem először eldönti, hogy oda kíván-e csapni? Ha igen akkor egyszerre és akkorát, mely meghozza a kívánt eredményt. Azonban olyan követeléseket előterjeszteni, melyek már eleve a biztos sikertelenséget hordozzák magukban, nem méltó a pedagógus karhoz. Mert, hogy lehet józan ésszel attól a köztársasági elnöktől nyilvános bocsánatkérést követelni, akinek semmilyen közjogi szerepe nincs (és nem is lehet!) a pedagógusok szakmai munkájának kidolgozására?
A miniszterelnöki felelősségnél fogva elvileg a miniszterelnök felelőssége még felvethető lehetne, ha eltekintenénk attól, hogy egy miniszterelnöktől sem várható el (sőt az nem is lenne kívánatos!), ha az egyes szakterületek szakkérdéseinek rendezésébe is beleszólna. (Ebben az esetben harsogna az ellenzéki média attól, hogy a miniszterelnök ilyen eljárását a mindenbe való beleszólás kényszerének, netán diktatúrának minősítenék!) Noha a miniszterelnöki bocsánatkérés megkövetelése elviekben még megmagyarázható lehetne, a gyakorlatban a miniszterelnöki bocsánatkérést elvárni is képtelenség. Annak pedig non plusz ultrája, ha a pedagógus társadalom munkájának irányításába semmilyen beleszólási joggal sem rendelkező köztársasági elnöktől követelik meg ugyanezt.
Azonban a pedagógusok harcának stratégiája kidolgozásánál az ésszerű logikát nélkülöző tényt talán még ennél is jobban érzékelteti, hogy a kulturáltság csúcsára képzelt pedagógus kar tudatáig sem jutott el az, miszerint a "polgári engedetlenség" olyan sokrétű megítélés alá esik, ami a követeléseik törvényes voltát is veszélyeztetheti. Ugyanis a "polgári engedetlenség" jogi megítélése kizárólag a hatalomtól függ. Az minősíthető akár így, akár úgy. Akár büntetőjogi rosszallás alá esőként is. A "polgári engedetlenség" ugyanis a hatályos törvényekkel szembeni tudatos szembehelyezkedést jelent. Tehát a hatalomtól függ, hogy azt a büntetőjogi rosszalláson kívül eső ejnye-bejnye megítélésnek ítéli-e vagy sem? A magyar pedagóguskarnak tudnia kell, hogy a hatalommal szemben történő tudatos szembehelyezkedést a magyar jogban eddig kizárólag az 1222. évre tehető "Aranybulla" biztosította. Az korát messze megelőzően (és a világ által azóta sem követetten) kimondta a magyar nép ellenállási jogának törvényességét arra az esetre nézve, ha az ország vezetője a népe kárára cselekedne. Ezért szerette volna az általam vezetett Független Kisgazda - Földmunkás - és Polgári Párt már a rendszerváltás hajnalán a mi Aranybullánkat a magyar jogrend alkotmányos alappillérének elfogadtatni.
A mai napig sajnálom, hogy ezt az általam eszközölt felvetést 1990-ben, a magyar Országgyűlés egésze és benne különösen a Fidesz nemcsak ellenezte, hanem nevetségesnek is igyekezett beállítani. Aki ezt a csőlátása következtében nem hiszi, azt kérem, hogy olvassa el az Országgyűlés hiteles jegyzőkönyvét, melyből az általam leírtak valósága ellenőrizhető. Keserű szájízzel kell megállapítanom. Ha a Független Kisgazdapárt általam hangoztatott kezdeményezését a Magyar Köztársaság Országgyűlése 1990-ben elfogadta volna, akkor 2006-ban törvényesen le lehetett volna váltani a magyar néppel szemben rendőr attakkal és szemkilövetéses gumilövedékes terrorral fellépő Gyurcsány Ferenc miniszterelnököt és kormányát.
De időutazás csak a sci-fi irodalomban és a legélénkebb fantáziájú kozmológusok tudatában létezik. Ezért 1222-ről térjünk vissza a pedagógus sztrájkra. A nehezen követhető értelmű egy, majd két órás és mindezeket megfejelő öt perces munkabeszüntetésük és az azzal való "fenyegetőzésük", hogy majd ezek hatékonyságát megismervén fognak dönteni a további lépéseikről, egyértelműen a kormányzat időhúzásos stratégiájának érdekében áll. Ennek ellenére harcukat a következők szerint ítélem meg. Miután a pedagógusok pártján állok, számukra jó hírrel zárom fejtegetésemet. Meggyőződésem, hogy a kormányzat nem kívánja önmaga gondjait növelni, ezért meg fog állapodni a pedagógusokkal. Természetesen csak akkor, ha ők is megállapodásra törekednek. Mert egy megállapodás esélyét is el lehet rontani.
Egyik oldalon a követelések kijátszására való igyekezettel, a másik oldalon pedig a követelések túlzásbavitelével, netán komolytalanná tételével. No meg mindkét oldalon a másik fél számára elfogadhatatlan tárgyalási pökhendiséggel, a másik fél álláspontjának arcátlan semmibevételével.
Ezért fontos kifejezésre juttatnom meggyőződésemet. Ha bárki is megtorpedózná a megállapodás létrejöttét, az nemzetellenes büntetett követne el. Mert e vita valóságos tétje nem a pedagógusokról és még csak nem is a jelenlegi kormányról szól, különösképpen pedig messze nem annak ellenzékéről. Hanem hazánk és benne a magyar jövőről. A gyermekeink és az unokáink sorsáról. Arról, hogy az egészséges testi-szellemi fejlődésükért mindenki tegye meg, amit hivatalánál fogva meg kell tennie. Márpedig érdekükben tennivalók bőven vannak. Ezért tegyék, amit tenniük kell! Nem egymás ellen, hanem egymásért! A gyermekeinkért, unokáinkért, valamennyiünkért! Magyarországért és az összmagyarságért!
Félreértés ne essék. Véleményem szerint a pedagógus társadalom sokkal nagyobb megbecsülést érdemelne, mint amit eddig - akár jobbról, akár balról - kapott. Ezért mozgolódásaikat együttérzéssel kísértem figyelemmel. De ennek ellenére le kell írnom. Életünk legnagyobb kincsére, a gyermekeink értelmének kibontakoztatására létrehozott pedagógus kartól sokkal nagyobb bölcsességet vártam, mint amit eddig tapasztaltam.
Noha úgy látom, hogy a kezdeményezéseik nagyrészt eredményesek lesznek, a kivívandó eredményt mégsem önmaguknak, hanem a követeléseik társadalmi súlyát felismerő kormányzati hozzáállásnak fogják köszönhetni. Mert (noha nem szeretném az általam tisztelt pedagógusokat megsérteni) ők a követeléseik sikeréért úgy szálltak hadba, mintha be lennének oltva politika ellen. Annak ellenére, hogy a társadalom szellemi krémjét kellene reprezentálniuk, harcukat úgy vívják, mintha szellemileg alultápláltak lennének. Ugyanis számos jogosnak látszó követelésüket olyan elképesztően rossz stratégiával kívánják érvényre juttatni, ami már eleve a kudarc sötét rémét vetíti előre.
Mert vagy jogos egy követelés, vagy nem? Ha jogos, azt nem lehet úgy elfogadtatni, amint azt a hadba szállt pedagógusaink szeretnék. Tehát, hogy először egy, majd két órát sztrájkolnak, majd ha az nem vezetne eredményre, akkor még további öt percen át is. Az ilyen fokozatok ugyanis komolytalanná teszik még a legkézenfekvőbb követeléseiket is. Mert értelmes ember nem részletekben csap az asztalra, hanem először eldönti, hogy oda kíván-e csapni? Ha igen akkor egyszerre és akkorát, mely meghozza a kívánt eredményt. Azonban olyan követeléseket előterjeszteni, melyek már eleve a biztos sikertelenséget hordozzák magukban, nem méltó a pedagógus karhoz. Mert, hogy lehet józan ésszel attól a köztársasági elnöktől nyilvános bocsánatkérést követelni, akinek semmilyen közjogi szerepe nincs (és nem is lehet!) a pedagógusok szakmai munkájának kidolgozására?
A miniszterelnöki felelősségnél fogva elvileg a miniszterelnök felelőssége még felvethető lehetne, ha eltekintenénk attól, hogy egy miniszterelnöktől sem várható el (sőt az nem is lenne kívánatos!), ha az egyes szakterületek szakkérdéseinek rendezésébe is beleszólna. (Ebben az esetben harsogna az ellenzéki média attól, hogy a miniszterelnök ilyen eljárását a mindenbe való beleszólás kényszerének, netán diktatúrának minősítenék!) Noha a miniszterelnöki bocsánatkérés megkövetelése elviekben még megmagyarázható lehetne, a gyakorlatban a miniszterelnöki bocsánatkérést elvárni is képtelenség. Annak pedig non plusz ultrája, ha a pedagógus társadalom munkájának irányításába semmilyen beleszólási joggal sem rendelkező köztársasági elnöktől követelik meg ugyanezt.
Azonban a pedagógusok harcának stratégiája kidolgozásánál az ésszerű logikát nélkülöző tényt talán még ennél is jobban érzékelteti, hogy a kulturáltság csúcsára képzelt pedagógus kar tudatáig sem jutott el az, miszerint a "polgári engedetlenség" olyan sokrétű megítélés alá esik, ami a követeléseik törvényes voltát is veszélyeztetheti. Ugyanis a "polgári engedetlenség" jogi megítélése kizárólag a hatalomtól függ. Az minősíthető akár így, akár úgy. Akár büntetőjogi rosszallás alá esőként is. A "polgári engedetlenség" ugyanis a hatályos törvényekkel szembeni tudatos szembehelyezkedést jelent. Tehát a hatalomtól függ, hogy azt a büntetőjogi rosszalláson kívül eső ejnye-bejnye megítélésnek ítéli-e vagy sem? A magyar pedagóguskarnak tudnia kell, hogy a hatalommal szemben történő tudatos szembehelyezkedést a magyar jogban eddig kizárólag az 1222. évre tehető "Aranybulla" biztosította. Az korát messze megelőzően (és a világ által azóta sem követetten) kimondta a magyar nép ellenállási jogának törvényességét arra az esetre nézve, ha az ország vezetője a népe kárára cselekedne. Ezért szerette volna az általam vezetett Független Kisgazda - Földmunkás - és Polgári Párt már a rendszerváltás hajnalán a mi Aranybullánkat a magyar jogrend alkotmányos alappillérének elfogadtatni.
A mai napig sajnálom, hogy ezt az általam eszközölt felvetést 1990-ben, a magyar Országgyűlés egésze és benne különösen a Fidesz nemcsak ellenezte, hanem nevetségesnek is igyekezett beállítani. Aki ezt a csőlátása következtében nem hiszi, azt kérem, hogy olvassa el az Országgyűlés hiteles jegyzőkönyvét, melyből az általam leírtak valósága ellenőrizhető. Keserű szájízzel kell megállapítanom. Ha a Független Kisgazdapárt általam hangoztatott kezdeményezését a Magyar Köztársaság Országgyűlése 1990-ben elfogadta volna, akkor 2006-ban törvényesen le lehetett volna váltani a magyar néppel szemben rendőr attakkal és szemkilövetéses gumilövedékes terrorral fellépő Gyurcsány Ferenc miniszterelnököt és kormányát.
De időutazás csak a sci-fi irodalomban és a legélénkebb fantáziájú kozmológusok tudatában létezik. Ezért 1222-ről térjünk vissza a pedagógus sztrájkra. A nehezen követhető értelmű egy, majd két órás és mindezeket megfejelő öt perces munkabeszüntetésük és az azzal való "fenyegetőzésük", hogy majd ezek hatékonyságát megismervén fognak dönteni a további lépéseikről, egyértelműen a kormányzat időhúzásos stratégiájának érdekében áll. Ennek ellenére harcukat a következők szerint ítélem meg. Miután a pedagógusok pártján állok, számukra jó hírrel zárom fejtegetésemet. Meggyőződésem, hogy a kormányzat nem kívánja önmaga gondjait növelni, ezért meg fog állapodni a pedagógusokkal. Természetesen csak akkor, ha ők is megállapodásra törekednek. Mert egy megállapodás esélyét is el lehet rontani.
Egyik oldalon a követelések kijátszására való igyekezettel, a másik oldalon pedig a követelések túlzásbavitelével, netán komolytalanná tételével. No meg mindkét oldalon a másik fél számára elfogadhatatlan tárgyalási pökhendiséggel, a másik fél álláspontjának arcátlan semmibevételével.
Ezért fontos kifejezésre juttatnom meggyőződésemet. Ha bárki is megtorpedózná a megállapodás létrejöttét, az nemzetellenes büntetett követne el. Mert e vita valóságos tétje nem a pedagógusokról és még csak nem is a jelenlegi kormányról szól, különösképpen pedig messze nem annak ellenzékéről. Hanem hazánk és benne a magyar jövőről. A gyermekeink és az unokáink sorsáról. Arról, hogy az egészséges testi-szellemi fejlődésükért mindenki tegye meg, amit hivatalánál fogva meg kell tennie. Márpedig érdekükben tennivalók bőven vannak. Ezért tegyék, amit tenniük kell! Nem egymás ellen, hanem egymásért! A gyermekeinkért, unokáinkért, valamennyiünkért! Magyarországért és az összmagyarságért!
