Életben van a gyulai kórházban meghalt nő
Akinek a halálhírét keltik, az a mondás szerint sokáig él. Előfordult már olyan, hogy valaki azért volt kénytelen reklamálni, mert a nyugdíjfolyósító halottnak „nyilvánította”, és olykor az is megesik, hogy valaki az Elektronikus Egészségügyi Szolgáltatási Térben (EESZT) a saját leletei között azt látja, hogy ő már meghalt és fel is boncolták. Ez történt ugyanis azzal a Békés vármegyei nővel is, aki a gyulai Pándy Kálmán Kórházban elvégzett műtét után megnézte a leleteit, de az elektronikus rendszer szerint akkor már halott volt. A kórház szerint technikai probléma történt.
Mindezt az RTL Híradójából tudjuk. Öröm az ürömben, hogy a hölgy minden jel szerint életben van. A történetnek azonban vannak tanulságai. Nemcsak az, hogy vigyázni kell a technikai problémákkal, hanem az is, hogy hiába érezzük jól magunkat, ne ringassuk magunkat abba az illúzióba, hogy élünk. Van olyan, hogy az ember azt hiszi magáról, hogy még él, de ez nem biztos, hogy így van.
Azt, hogy él-e valaki, nem az illető személy dönti el. A legtöbb ember ugyanis nem szakértő ebben a témában, más területen dolgozik, nem halottakkal kapcsolatos dolgokkal foglalkozik. Az persze igaz, hogy majdnem mindenki látott már halottat, így másokról nagy valószínűséggel meg tudja állapítani, hogy élnek-e, avagy sem, de olyan emberről még senki sem hallott, aki saját magát látta volna holtan.
Nem kell tehát ugrálni, pöffeszkedni, verni a mellünket, hogy én még élek.
Bízzuk az ilyet szakemberre! Higgyük el, hogy az illetékes hivatalokban nem nyeretlen kétévesek ülnek, hanem régi motorosok, akik nem ma jöttek le a falvédőről, s láttak már karón varjút. Ne vitatkozzunk velük, mert a végén beperelnek, amiért kételkedtünk a hozzáértők szakértelmében.
Általában sem jó kételkedni, mert az nem vezet semmi jóra. A kételkedőkből legföljebb neves feltalálók lesznek, akik felfedezik a koronavírus ellenszerét, embert juttatnak el a Holdra, netán jeles gondolkodók, akik választ találnak az élet és a halál nagy kérdéseire, de arról például, hogy van-e élet a halál előtt, biztosan nem az ő véleményüket kérnék ki.
Azért vannak a nálunk okosabbak, akiknek ez a tanult szakmájuk, hogy megmondják, mi van. Mikor kell metszeni, hogyan kell az igét ragozni, miként kell egymásra rakni a téglákat, hogy ne dőljön össze a ház. Tessék csak szépen rábízni a szakemberekre, hogy élünk-e még, vagy már meg lettünk halva. Ne tévesszük meg a hatóságot, ne tegyünk úgy, mintha élnénk. Ha szabad javasolnunk: vita, netán kétségek esetén haljunk meg magunktól, így elejét vehetjük a további kellemetlenségeknek.
Mindez persze nemcsak az esetleges boncolásunkra vonatkozik, hanem az élet más területein is hinnünk kell azoknak, akik még soha nem hazudtak az embereknek. Ha azt mondják magas helyen, hogy Magyarország előre megy, nem hátra, akkor ne a szemünknek higgyünk, ne a tapasztalatainkra hagyatkozzunk, hanem zokszó nélkül fogadjuk el, hogy választott vezetőink jobban tudják, hogy nekünk mi a jó, és mi van velünk. Amennyiben azt tapasztaljuk, hogy a magyar gazdaság immár négy egymást követő negyedévben recesszióban van, akkor ne az erről szóló statisztikákon rugózzunk, hanem Parragh László téziseit tekintsük irányadónak, aki szerint „a recesszió egy olyan alkalmazkodási szakasz, amelyre egy túlfűtött gazdaságban szükség van.”
Nyilván arra is szükség van, hogy nálunk még mindig csaknem háromszor akkora legyen az infláció, mint az EU-ban, valamint, hogy az életszínvonal már csak Bulgáriában legyen alacsonyabb, mint Magyarországon. (Nálunk viszont egy főre vetítve több akkumulátorgyár épül, mint az EU többi országában.)
Ha azt látjuk, halljuk, olvassuk, hogy már meghaltunk, ne álljunk le vitatkozni. Szijjártó Péter külügyminiszter sem vitatkozik az oroszokkal arról, vajon fasiszta lázadás vagy forradalom volt 1956-ban Magyarországon.
