Kis magyar futballpedofília

Nincs itt semmi látnivaló, mondhatnánk, ez itt Magyarország, gratulálunk a kerekegyházi fiúknak, akik nemcsak bajnokok lettek, de egyben az élet iskolájának tananyagából is tanultak valamit. A csapat a bajnokságban egyébként 148 gólt lőtt – ebből 43-at az utolsó fordulóban. Megtáltosodtak tehát a kerekegyházi futballisták, s e különös „formaidőzítéshez” csak „gratulálni” lehet azoknak a felnőtteknek, akik ebben a gyalázatban segítették őket, akik asszisztáltak ehhez a gazemberséghez. 

Mert ebben a bundagyanús ügyben nemcsak a pályán futkározó – futballozást nem lett volna helyes írni – 22 fiú volt a vétkes. Mindenki másnak, akiknek közük volt a két csapathoz és az eredményhez, tudniuk kellett, mire megy a játék.

43 gólt rúgni egy mérkőzésen nem piskóta, sok minden kell hozzá, hogy ez összejöjjön. Kell hozzá egy terv, valamint néhány beavatott játékos és felnőtt. Nem feltétlenül kell, hogy az összes csapattárs benne legyen a buliban, ők menet közben úgyis rájönnek, hogy valami furcsaság történik velük, olyan, ami a többi mérkőzésen, ahol nem kell 43 gólt kapni, nemigen szokott megtörténni. Kell hozzá az ellenfél is, mert ilyen sok gólt sem a győztesnek, sem a vesztesnek nem könnyű összehozni. És persze a nézők, azaz olyan szülők, akik nevetés nélkül megállják, amit a pályán látnak, valamint azok a felnőttek – edzők, játékvezető, partjelzők stb. –, akik szemet hunytak afölött, amitől inkább hányniuk kellett volna.

Ami történt, azt nem lehet azzal elintézni, hogy bunda volt. Az volt persze, méghozzá a javából, ám ennél jóval többről van szó. Futballpedofíliáról, ha úgy tetszik, fiatal fiúk megrontásáról. Ezzel a különös, futballpályán meglehetősen szokatlan eredménnyel, amelyre rávették őket, ugyanis soha el nem múló lelki sérüléseket okoztak nekik.

Ne kerteljünk: ami történt, megrontás volt a javából. Mert ezek a fiúk, akik valamikor 5-6 éves koruk körül kezdtek futballozni, mindannyian Messik, Ronaldók, vagy éppen Szoboszlaik szeretnének lenni. Kimagaslani a többiek közül, jobbak lenni másoknál. (Aki nem bajnokként képzeli el a pályafutását – és itt nemcsak a futballról, hanem az élet megannyi más területéről is szó van –, inkább el se kezdje, amibe belefogott.)

Ezt a hitet törték össze azok, akik ezt a gyalázatot kitervelték, megszervezték, majd – ígérettel, zsarolással – rávették ezeket a fiatal fiúkat arra, hogy csaljanak a meccsen. Hogy a korábban kiválóan teljesítő kapus, amikor csak teheti, árnyékra vetődjön, a hátvédek, ahányszor csak feléjük közelít a labda, még véletlenül se találják el, rúgjanak luftot. A csatárok pedig lézengjenek a pályán, tegyenek úgy, mintha ott sem lennének.

Azokat, akiknek ehhez a valódi futballhoz nem köthető eredményhez bármilyen közük volt, egy életre, de legalábbis hosszú évekre el kell tiltani a futballpályák környékéről. Még szurkolóként se látogathassanak futballmérkőzést, de játékosként, sportvezetőként semmiképpen. Ezzel a 43-1-es eredménnyel ugyanis azt üzenték a pályán rohangáló – nem futballozó – fiataloknak, hogy így is lehet érvényesülni. Hogy az életben sem mindig a jobb győz, láthatjátok gyerekek, teljesítmény nélkül is lehet nyerni, elegendő hozzá az ügyeskedés.

Tartunk tőle, hogy a 22 futballistával nem volt nehéz elfogadtatni az edzői elképzelést. Itt élnek Magyarországon, látták ők a tévében elégszer, hogy nem mindig a jobb nyeri el a jól fizető megrendeléseket, hogy az ügyeskedés és a kapcsolatok sokszor jobban kamatoznak, mint a három T – tehetség, tudás, teljesítmény. 

Jó volna tudni, mit gondolnak most Kerekegyházán és – persze az eredmény kialakításában ugyancsak tevékeny részt vállaló vesztesek – a Pálmonostora háza táján. Büszke-e az aranyéremre a bajnokcsapat, vagy legalább egy kicsit szégyenkeznek a fiúk? És mit gondolnak most a bajnokság esélyesei, az utolsó forduló előtt még vezető kunszentmiklósiak? Kizárt, hogy vigasztalná őket a régi igazság, miszerint az ezüst is szépen csillog.