Nem Orbáné és a Fideszé a magyar válogatott
Futballnemzet vagyunk, ezt ma már az óvodások is tudják. Egykor még Aranycsapatunk is volt, most pedig olyan miniszterelnök vezeti az országot, aki él-hal a futballért, és amikor csak teheti, ott van a magyar válogatott mérkőzésén. Most, sorozatban immár harmadszor, megint nagy megmérettetés előtt áll a nemzeti tizenegy: kezdődik a németországi Európa-bajnokság, ahol válogatottunk szombaton délután a svájciak ellen kezdi meg a szereplését.
Orbán Viktor szereti a futballt. Egykor maga is igazolt játékos volt, sőt, fia, a fiatal kora ellenére kalandos életutat maga mögött tudó Orbán Gáspár is focizott egykoron. Még olyan is volt, hogy a miniszterelnök egy fontos tárgyalást hagyott ott, hogy repülőgépen elérhesse kedvenc csapatának mérkőzését. Szijjártó Péter külügyminiszter is nagy focirajongó, olyannyira, hogy a válogatott volt csapatkapitánya, Dzsudzsák Balázs családi jó barátnak számít náluk. Rogán Antaltól sem áll távol a zöld gyep világa, a propagandaminiszter éppen június 1-jén, a békemenet napján mutatta meg, hogy számára semmi sem drága, ha a futballról van szó: családjával a londoni helyszínen nézte meg a Bajnokok Ligája döntőjét – szavahihető sajtóhírek szerint egy olyan előkelő hotel elnöki lakosztályában szálltak meg, ahol egy éjszakáért magyar pénzben mintegy 3 és félmillió forintot kell fizetni.
A kormányzati futballszeretet története nem sokkal a második Orbán-kormány megalakulása utáni időkre vezethető vissza. Akkor, 2011-ben jelentette ki Orbán Viktor, hogy „végre van egy szerethető csapatunk”. Büszkeségnek szánta a mondatot, de kirekesztés lett belőle: azoknál, akik nem kedvelték Orbánt és a Fideszt, ekkor szakadt el a cérna, és sokan ekkor kezdtek el a magyar válogatott ellen drukkolni. Pontosabban: nem Magyarország, hanem Orbán „szerethető” csapata ellen.
Nem értették ugyanis, amit józan ésszel nem is lehet érteni: hogy az Orbán Viktor miniszterelnöksége idején játszó magyar válogatott mitől szerethetőbb, mint elődei. Például azok a sportolók, akik Horn Gyula, Gyurcsány Ferenc, vagy éppen Bajnai Gordon kormányzása idején futballoztak a magyar válogatottban. Ők is a piros-fehér-zöld színekben futottak ki a pályára – nem harcoltak, mert a labdarúgás eredeti értelme szerint nem háború, hanem versengés –, az ő meccseiken is a magyar himnusz hangjai csendültek fel a hangszórókból, és sokezernyi torokból.
A korábbi magyar válogatottak is a mieink voltak. Épp annyira, mint az, amelyet most, a NER keretében szeretnünk kell. Miénk volt Horn Gyula nemzeti tizenegye épp úgy, mint Orbán Viktor első kormányának válogatottja, Sőt, már korábban is szerethető csapataink voltak. Hiába, hogy Kádár János volt az első titkár, 1986-ban – erre azóta sem volt példa – kijutott a válogatottunk a világbajnokságra. Kádár csapata is a miénk volt, sőt – és most kéretik egy nagyon nagy levegőt venni – az Aranycsapat is szerethető volt. (Tessék utánanézni, hogy ki volt akkoriban népünk bölcs vezére!)
Mindig a magyar himnuszt játszották csapatunk mérkőzései előtt, nem csak akkor, amikor Orbán Viktor másodszor, harmadszor, negyedszer és ötödször is miniszterelnök lett.
A magyar labdarúgás, ezt nem lehet vitatni, a befektetett milliárdoknak köszönhetően, elindult felfelé. Előbbre léptünk a világranglistán, jobb lett a játék és a csapatszellem, a közönség és a csapat is egymásra talált. Utóbbihoz egy adalék: a 2016-os Európa-bajnokságon a magyar válogatott némi meglepetésre, de távolról sem érdemtelenül, továbbjutott a csoportjából, ám a negyeddöntőért vívott meccsen 4-0-ra alulmaradt a belgákkal szemben. (Brüsszel!!! - a szerk.) Mindez azonban nem szegte kedvét a magyar csapatot szerető közönségnek, aznap éjjel ezrek ünnepelték a válogatottat a Nagykörúton, és énekelték az azóta is divatos slágert: „Az éjjel soha nem érhet véget.”
És voltak kínos vereségek is: a futballban sehol nem jegyzett Andorra ellen például, de ugyanitt említhetnénk a magyar válogatott talán legsúlyosabb kudarcát, amikor 2013 október 11-én, világbajnoki selejtezőn, az Orbán által szerethetőnek mondott válogatott 8-1 arányban kikapott a holland válogatottól.
A mostani, pénteken kezdődő Európa-bajnokságon nehéz csoportba került a magyar válogatott, bár meg kell jegyeznünk, a mai futballban annyira kiegyenlítettek az erőviszonyok, hogy gyakorlatilag nincs könnyű csoport. Előbb Svájc, majd Németország, végül Skócia ellen kell kivívni a továbbjutást. A magyar csapat nem favoritja a csoportnak, de nem is esélytelen: a mai futballban minden megtörténhet, a már említett kínos vereségek mellett voltak bravúros győzelmeink (Anglia-Magyarország: 0-4), vagy éppen senki által nem várt, de örömteli döntetlenek is (a Covid-járvány miatt 2021-ben megrendezett 2020-as Európa-bajnokságon Magyarország-Franciaország 1-1.)
Bármi is lesz a június 14-én kezdődő Európa-bajnokságon, a hatalom diadalként fogja kommunikálni az eredményt. Van ebben gyakorlatuk, legutóbb épp június 9-én éjjel, a Fidesz számára nem igazán sikeres, ám győzelemként meghirdetett választási eredmény kapcsán láttuk ezt.
Ami viszont biztos: ez a mostani magyar válogatott nem azért szerethető, amiért Orbán szeretné, ha szeretnénk. A nemzeti tizenegy – akárcsak a kokárda – nem Orbáné, hanem a miénk. Mindenkié, aki ma magyarnak tartja magát.
Akár sikeres lesz a csapat, akár sikertelen, Orbánt és a Fideszt nem fogjuk se jobban, sem pedig kevésbé szeretni.
