„Köztévés” híradó: aljasság a köbön
Embert próbáló feladatra vállalkoztak a Telex munkatársai: úgy döntöttek, hogy néhányszor belenéznek az M1 híradójába. Az eredmény minden képzeletet felül- illetve alulmúlt: a hétfői teljes, 38 perces műsorban például 75-ször szerepelt a „háború” szó. Ki is számolták rögtön: ez percenként majdnem 2 háborút jelent. Már ez sem piskóta, de a Hírklikk saját tapasztalatai alapján még ennél is nagyobb aljasságról számolhatunk be.
Síró ukrán asszonyt látunk a köztévének nevezett csatorna híradójában. A nő elveszítette a fiát a háborúban, s most ő neveli a két félárván maradt unokát. Látjuk az ifjú özvegyet is, aki szintén végtelenül letört és szomorú. Nem csoda, ha mindketten szidják a háborút. Feltehetőleg arról is beszélnek a – számunkra nem látható teljes, vágatlan – felvételen, hogy mennyire gyűlölik Putyint és a fiút/férjet megölő oroszokat. De erről a köztévének nevezett csatorna már nem számol be a nézőknek. Nekünk, magyar nézőknek, legyen elég annyi, hogy a háború rossz dolog, mert emberek halnak meg és ennek véget kell vetni.
A köztévének nevezett csatornán arról nem beszélnek, hogy miként kezdődött a háború, hogy miért kellett Putyinnak megtámadni a szomszédos országot. Miért kell immár több mint két éve gyilkolni a polgári lakosságot, lerombolni a lakóépületeket, kórházakat, iskolákat, elpusztítani az infrastruktúrát. Csak a síró asszonyokat látjuk, akiknek a fiúk/férjük meghalt a háborúban. Nem a háború ölte meg őket, hanem az orosz hadsereg katonái, akiket Orbán Viktor barátja, Putyin vezényelt ukrán földre. Ezt is illett volna elmondani, mert így, „féloldalasan,” az egész úgy ahogy van, nettó aljasság.
A rendszerváltozás után sokakkal együtt azt hittük, hogy már soha nem lesz hazudós híradó. Hogy a pártállammal együtt kihal ez is. De van, ráadásul a mi pénzünkön. Mi, magyar adófizetők dobtuk rá össze az évi 140 milliárdot, hogy legyen miből hazudni a mi képünkbe.
Ez nem tájékoztatás, hanem propaganda. Azt a pártállami propagandát, amit most híradóként adnak a fideszes médiában, nem túl bonyolult összerakni. Ember sem nagyon kell hozzá, újságíró pedig végképp nem. Mindössze egy központ kell, ahol reggelenként, az eligazításon megmondják, hogy aznap mit kell gondolniuk a hatalom szolgálatába szegődött robotoknak. A megfogalmazásra, képi megjelenítésre sem kell odafigyelni, mert a pártállami híradót – néhány szakmabelit leszámítva – már úgyis csak a totálisan lebutítottak nézik, nekik meg úgyis mindegy, hogy mit látnak, hallanak. Számukra lényegtelen, hogy mit mondanak, és mit mutatnak nekik – a sörüket és a csipszüket úgy is el tudják fogyasztani. Böfögni is tudnak a képernyő előtt, hír sem kell hozzá. Elég néhány hívószó, mint például Brüsszel, Soros, migráns, háború, béke, gender, dollárbaloldal.
Ezeket a szavakat bele kell tenni egy szógenerátorba, ami pedig kijön, azt az ügyeletes robot felolvassa. Időnként be lehet hívni egy politikusnak, vagy szakembernek kinevezett robotot, és úgy tenni, mintha kérdeznének tőle valamit.
De végső soron ez se fontos, mert semmi sem fontos, kivéve az, hogy folyamatosan hazudjanak. Az sem baj, ha nem hihető a hazugság – ha sokszor mondják, mindig lesznek olyanok, akik elhiszik.
