Amikor Orbán végleg megsértődött
Ha rangsort kellene felállítani arról, hogy a kormánypárti képviselők közül ki az, aki a legbárdolatlanabb kifejezéseket használja a politikai ellenfeleire, alighanem Kövér László lenne az első helyezett. A házelnök mostanában meglehetősen sokat szerepel, és minden megnyilatkozásában találkozhatunk olyan mondatokkal, amelyeket tisztességesen gondolkodó ember nem mond ki.
Kövérre még mindjárt visszatérek, de egyelőre maradjunk ennél az általam felállított listánál. A Fidesz vezető funkcionáriusai ugyanis egyre több muníciót adnak egy ilyen rangsorhoz. Említhetem második helyen Kocsis Mátét, aki szintén azok közé tartozik, aki igyekszik a lehető legdurvább mondatokat odavetni, de ott van a sorban Szijjártó Péter vagy Deutsch Tamás is. Nem említettem Bayer Zsoltot, aki ugyan újságírónak tartja magát – ha az lenne, annak nem lenne rossz –, de valójában ennek a stílusnak a magyarországi magalapítója, ami azért – lássuk be – kétes dicsőség. De bármily kétes, számos követője van, mind a hírlapírásban, mind pedig a politikában. És - mély sajnálatomra - ide, ebbe a társaságba érkezett meg Orbán Viktor is, aki immár kilépett abból a másokat legalább valamilyen szinten megbecsülők táborából, amely ugyan verbális támadásokat indít a politikai riválisokkal szemben, de vigyáz a határokra. Ez elsősorban azért baj, mert mégiscsak ő a miniszterelnöke ennek az országnak, mintául szolgál, követik őt.
Már korábban is megfigyelhettük: bármit mond, szavait zengik a párttársai is, ha ő valakinek nem nyilatkozik, hanem csak odaveti: fakenewsnak nem válaszol, legott más fideszesek is ezt az utat járják, válogatott sértések mellett. Vagyis, ha Orbán elmebetegnek titulálja Márki-Zay Pétert, biztosak lehetünk benne, hogy a következő napokban sorban fogjuk hallani ugyanezt, vagy valami mást, mások szájából.
A napokban felkerült egy sor videó a harminc évvel ezelőtti szárszói találkozóról. Nem tudom miért éppen most, és miért, de ez volt az a szárszói összejövetel, ahol még Orbán Viktor is ott volt, és ahol – a székház-ügy kapcsán – erősen nekimentek az akkor még liberálisnak tartott Fidesz-elnöknek. Sokan beszéltek, mikrofon előtt és csak úgy, informálisan a történtekről, főként azok után, hogy Orbán válaszolt is a bírálatra. (Ha jól tudom soha többé nem ment el Szárszóra, egyesek szerint megsértődött, én azonban azt hiszem, nem. Valószínűleg levonta maga számára azt a tanulságot, amit később a Gyurcsánnyal folytatott miniszterelnök-jelölti vita után is: ezeket a helyzetek el kell kerülni. De az is lehet – emellett –, hogy akkoriban már biztosan tudta a saját irányváltását; elindult a jobboldal és annak felszámolása felé…) Ez azonban csak egy kis kitérő volt, hovatovább történelmi emlék, mint ahogy az a stílus, ahogy ott, a sátor alatt megnyilvánultak a jelenlévők. Nem a másik sértése, megalázása volt a cél, hanem a vita, az elvi megközelítés, de mindenképpen a tisztelet jellemezte az előadókat. Azóta, ismétlem, mindössze harminc év telt el, és nem pusztán azt állapíthatjuk meg, hogy ilyen őszinte, baráti, nem ellenség-kereső, vagy építő összejövetelt lehetetlen összehozni, hanem azt is: igenis az elsődleges cél az ellenfél megsemmisítése, ellenségként kezelése.
És most vegyük elő újra Kövér Lászlót, vagy Kocsis Mátét: ők ketten vajon mit tettek hozzá a magyar megújuláshoz, a demokráciához? Egyáltalán milyen teljesítményt nyújtottak az elmúlt években – Kövér harminc éve –, ami mások fölé emeli őket? Nem akarok olyan népszerű(sködő) megjegyzést tenni, hogy milyen munkavégzés állítható a nevük mellé, mert azt gondolom, hogy a parlamenti munka is lehet komoly, kiváltképp, ha jóra használják, nem pedig egy vezér kiszolgálására. Mi jogosítja fel őket arra, hogy alattvalóként tekintsenek ránk, vagy még úgy sem; percenként éreztessék megvetésüket? Mert ezt teszik.
Ugyanakkor.
Most jön a fordulat. Egy új stílus. Lázár Jánosé. Az újra miniszterré avanzsált politikus behozta – mi több: munkája részévé tette – a fenyegetést. Előbb a hódmezővásárhelyieket fenyegette meg, ha ellenzékire szavaznak, nem fognak kapni egy fillért sem a kormánytól, most pedig a külföldi építőipari cégeket: jobb, ha eladják vállalatukat. Ne írjanak levelet, ne lobbizzanak, csak szépen adják el portékájukat. Szinte fegyvert tartott a fejükhöz, pont úgy, ahogy ezt a hatalom tette a szuverenitásvédelmi törvénnyel. Lehetetlenítsük el azt, aki az utunkba áll, fosszuk meg javaitól, zárjuk börtönbe. Ez lenne tehát a fordulat, a lázári-iskola, amely mellett a verbális abúzus csak romantikus szóvirágnak tűnik.
Ez tehát a magyar politikai fejlődés harminc éve: lágy vita, a vita kikerülése, radikalizálódó szóhasználat, megalázás, börtön…
Hol leszünk harminc év múlva?
