Papok, pénzek, iskolák
A Hírklikk is idézte a Publicus Intézet legutóbbi reprezentatív felmérését, amiből sok más mellett az is kiderül, hogy miközben a megkérdezett magyarok 34 százaléka helyesnek tartja, hogy egyre több gyerek tanul egyházi fenntartású intézményben, 28 százalék szerint ez elfogadhatatlan, 29 százalék szerint pedig nincs jelentősége. Mindez annak a fényében érdekes, hogy a kormány csak a gender – jelenleg nem létező – térnyerésétől félti a felnövekvő ifjúságot, az egyházak iskolai jelenlétét minimum bátorítja.
Lázár János már néhány évvel ezelőtt is arról beszélt, hogy az oktatás legfontosabb szereplői az egyházi fenntartású intézmények, az oktatásnak pedig az a legfőbb célja, hogy jó keresztényt és jó magyart neveljen a gyerekekből. A miniszter akkor a mezőtúri református kollégium felújított könyvtárának átadásán fejtette ki ezzel kapcsolatos nézeteit, miközben persze ő is tudta, hogy amit mondott, az legalábbis véleményes. Hiszen minden magyar jó magyar, még azok is, akikről más jó magyaroknak nem ez a véleményük. Jó magyar az, aki szorgalmasan és tisztességesen dolgozik, nem mellesleg, hazájának az érdekeit képviseli. Eszébe sem jut – többnyire keleti – diktátoroknak kiárusítani az országot, miniszterelnökként pedig nemcsak csókosoknak juttat az unióból, vagy hazai forrásból származó pénzekből. Az igazán jó magyarokat zavarja egyesek érdemtelenül gyors vagyonosodása, például az, hogy mint a legújabb hírekben olvashattuk, az egyik kormánytag, jelesül a honvédelmi miniszter, addig adott el és vásárolt cégeket, míg egyszerre csak azt vette észre, hogy a legutóbbi három évben mintegy 19 milliárd forinttal gazdagodott.
Mindebből következik, hogy a jó magyarság ismérve meglehetősen relatív és nem feltétlenül azok a jó magyarok, akik minden mondatukba beleszövik a „nemzet”, a „haza”, vagy éppen a polgár kifejezéseket. Ettől ugyanis nem jobban, legföljebb másképpen magyarok, mint azok, akik nem dicsekednek a magyarságukkal, hanem egyszerűen megélik azt. Utóbbiak anélkül is képesek magyarnak érezni magukat, hogy ezt rendszeresen közölnék másokkal, mert számukra természetes élethelyzet az identitásuk – hátrafelé nyilazás, vármegyék és főispánok nélkül is képesek magyarok lenni.
Az egyházi iskolák amúgy valóban fontos szereplői az oktatásnak, de nem a legfontosabbak. A nem egyházi iskolák ugyanis épp ugyanolyan fontosak lehetnek, mert egy iskola fontossága nem attól függ, hogy az egyháztól, vagy az államtól kapja a tanár a fizetését. (Hiszen az egyháziak és a nem egyháziak is az államtól, végső soron az adófizető jó magyar emberektől kapják a működésükhöz szükséges pénzt.) Az oktatásnak pedig nem az a legfőbb célja, hogy jó keresztényt és jó magyart neveljen a gyerekekből, hanem az, hogy hozzásegítse őket ahhoz, hogy boldog és sikeres felnőttek legyenek. Vagyis, megtanítsa őket olyan ismeretekre, amelyek későbbi életükben fontosak és hasznosak lehetnek a számukra, másként fogalmazva: versenyképes tudással vértezze fel őket. Ha pedig egy ily módon felnőtté vált jó magyar ember úgy dönt, hogy ő jó keresztény kíván lenni, akkor úgyis az lesz.
Függetlenül attól, hogy az ország jelenlegi, a vallást egykor elutasító, sőt kigúnyoló fideszes urai mit gondolnak arról, hogy ki a jó magyar, és ki a jó keresztény.
