Magyarország előre megy?

Én a fenti idézet első és negyedik mondatával maximálisan egyetértek, én is utálom a magas adókat, nosza csökkentsük őket!

• Kezdjük mindjárt az általános forgalmi adóval. Csak régiós példákat hozok: Szlovákia 20 % (10 %); Csehország 21 % (15 %); Lengyelország 23 % (5 %/8 %); Ausztria 20 % (10 %); Románia 24 % (5%/9%); Horvátország 25 % (13 %) és Szlovénia 22 % (9,5 %). Mindenhol kisebb az áfa-terhelés, mint Magyarországon 27 % (5%/18%). Az Orbán-kormány a gazdasági krízis idején még átmeneti jelleggel sem engedte, hogy az általános forgalmi adó mértéke csökkenjen, és most sem tervez áfa-mérséklést. Egy ütemben/forduló nappal persze nem is lehet, hiszen a nagy hiánnyal küzdő állami költségvetés azonnal kilyukadna, de 3-4 éves távlatban célszerű lenne ezen gondolkodni.
• De nézzük a munkabérre rakodó közterheket is: 100 Ft bruttó bér 113 forintjába kerül a munkáltatónak, a dolgozó viszont csak 66 forint 50 fillért lát belőle, 46 forint 50 fillér tehát az államé! Itt aztán van mit faragni, de nem lehet, mert a nyugdíj- és egészségügyi kassza rögtön megsínylené.
• De ne csak az adószintet és a százalékokat nézzük, hanem az adótételek számát is. Tavaly 51-ről 59-re ugrott az adók száma, most 61 van forgalomban, és még hátra van az évből két hónap! Németországban hasonló számú, 60 adónem van hatályban, de a méretkülönbségen túl arról se feledkezzünk meg, hogy az NSZK szövetségi állam. Az ország tizenhat szövetségi tartományra tagolódik, és a tartományok saját miniszterelnökkel, parlamenttel és kulturális és oktatási autonómiával rendelkeznek. Ha ehhez viszonyítjuk a hazai elvonások számát, akkor megállapíthatjuk, hozzájuk képest nálunk igen sok adónem van rendszeresítve.
• Természetesen a versenyképesség fontosságának hangsúlyozását is elfogadom. A felesleges szószaporítás helyett inkább tekintsük meg az IMD Versenyképességi Világközpont aktuális versenyképességi tabelláját, amelyen Magyarország – 67 ország gazdaságának összehasonlításában – pillanatnyilag az 54. helyet foglalja el. 2023-ban a helyezési szám 46., 2022-ben 39., a romló tendencia nyilvánvaló. Szingapúr, Svájc, Dánia, Írország, Hongkong, Svédország az élmezőny, a sereghajtók: Ghána (65.), Argentína (66.) és Venezuela (67.). Mi ez utóbbiakhoz állunk közelebb, az élmezőny elérhetetlen távolságban van. Ezért, ha versenyképességről beszélnek a magyar gazdaság irányítói (Orbán, Varga Mihály, Nagy Márton), akkor talán nagyobb szerénység lenne indokolt.

„Nos, ami a gazdaságot illeti, ott pedig majd a jövő évben mi megindulunk, tehát alakul az a terv, amivel meg tudunk indulni a következő évben, és amivel egy nagy lendületet adunk a magyar gazdaságnak. Lesz nagy csodálkozás, amikor az első negyedéves gazdasági számok majd 2025-ben kijönnek, hogyha azt a húsz-egynéhány pontos tervet, amit lassacskán a közvélemény is megismerhet, megindítjuk. Meg lesz ez a nemzeti konzultáció, aminek nagy jelentőséget tulajdonítok, mert azzal kell megvetni a fundamentumait az új gazdaságpolitikának.” (Orbán Viktor – Kossuth Rádió – 2024. október 18.)

Nem „lesz nagy csodálkozás”, hanem „van nagy csodálkozás”. Egy ország ámul-bámul a sokadik „csodaprogramon”, amely az elképzelés szerint alapvetően három területet érint: a.) a jövedelmek vásárlóerejének növelése; b,) a megfizethető lakhatás biztosítása; c.)  a Demján Sándor Program, amelynek célja a vállalkozások méretének megduplázódása. A 21 pontot tartalmazó címszóhalmaz bombasztikus, a projekt forrás-igényéről, a megvalósítás konkrét lépéseiről viszont semmit nem tudunk. Azt meg végképp nem értem, hogy ezeknek a terveknek a teljesülése, hogyan és milyen mértékben fog látszani a már jövő év első negyedében!? A hosszú távra vonatkozó stratégiai döntések viszont továbbra is hiányoznak: az egészségügy, az oktatás és a szociális szféra helyzetének javítására most sem kínálnak megoldásokat. A nemzeti konzultáció és a gazdaságpolitika tudatos összevegyítése azt sejteti, hogy a 21 pontos „kívánságlista” nem több, mint a Fidesz újabb választási kampányvázlata.